Gün 11

Ha eddig megismertük a török kisvárosi életet, ma felfedeztük az eldugott török falvak szépségét is. Pár nappal ezelőtt írtuk, hogy ez túránk egyik célpontja, azért siettünk annyira át Bulgárián, hogy ide kikössünk. És nem csalódtunk egyáltalán, állítani merjük, hogy a meleg és a picit nehezebb útvonal ellenére ez volt az egyik legszebb napunk. Abban a faluban alszunk, amely talán a legfurcsább a térképünkön: Pehlivanköy. Nevét is alig tudjuk kimondani, de attól még csodaszép. Az ide vezető út pedig tele volt eseményekkel.

Edirnei bentlakásunkban ébredtünk és a szokáshoz híven a Selimiye Kebap nevű helyen reggeliztünk. Gyanítjuk, hogy több kaját adott el nekünk az étterem az elmúlt két napban, mint amennyit egész nyáron eladnának. Nagyon kedvesek voltak, sokat engedtek az árakból és amit ettünk, mind finom volt – szóval szívesen mentünk vissza hozzájuk. Dél körül indultunk el a törökországi hőségben Pehlivanköy felé. Szerencsére az este megtöltöttük a tartályt is – természetesen a Selimiye Kebap alkalmazottainak segítségével – így egész úton öntöztük magunkat. Nem volt könnyű a biciklizés, főleg, hogy a meleg mellett dimbes-dombos tájakon és poros, gödrös utakon haladtunk. Bárhol jártunk, egyetlen rosszindulatú dudálást, kiabálást sem hallottunk. Mindenhol integettek, mosolyogtak és ahol megálltunk, körénk gyűltek és beszélgetni próbáltak velünk az emberek. Falvak központjában tartottunk pihenőket, mert sehol máshol nem találtunk árnyékot a török dinnyeföldek mellett.

 Legnagyobb élményünk a legfurcsább nevű faluban történt – Cakmak nevű településen, amely magyarul öngyújtót jelent, tényleg az egész falu kivonult fogadtatásunkra. Megálltunk a központi boltnál, ahol fogadott minket a vendéglős török úr, aki összekürtölte az egész famíliáját, de a legfontosabb, hogy a falu angoltanárát is előkerítette, megoldva minden kommunikációs nehézséget. Innen kezdve simán ment az értekezés, elmagyaráztuk nekik, hogy kik és honnan vagyunk, miért biciklizünk olyan helyeken, ahol a madár se jár és mit szeretnénk náluk. Annyira pozitívan fogadták ottlétünket, hogy a falu imámját, azaz papját is odahívták, hogy mutassa be nekünk a kis, egyminaretes dzsámit. Gyorsan lábat mostunk, a lányok fejkendőket improvizáltak törülközőikből és esőkabátjaikból, és meglátogattuk a mecsetet. Imámunk beöltözött szertartási viseletbe, elmagyarázta, hogy naponta ötször imádkoznak – ő elénekli Allah dicsőítését, a falu pedig Mekka felé fordulva, térdre borulva imádkozik. Ezen kívül péntekenként van „Allahtisztelet”, vagyis ezen a napon gyűlnek össze a mecsetben. A végén még el is énekelte nekünk szent éneküket, mi pedig viszonzásul elfújtuk az Áldjon meg téged, áldjon az Úrt. Tiszteltük és csodáltuk egymás vallását és kultúráját, és a nyelvi nehézségek ellenére, tolmácsunk segítségével az imámnak az unitárius vallásról is magyaráztunk egyet, s mást. Annyira jól éreztük magunkat, hogy nem igazán akaródzott elhagyni Cakmakot. Mikor végre eldöntöttük, hogy biciklire ülünk és megpróbálunk elindulni, a falubeliek megérkeztek öt darab óriásdinnyével. Hát lehetetlen visszautasítani őket, ezért leültünk és megettük az ajándék egy részét, a többit pedig felpakoltuk az útra.

Vissza a dög meleg kavicsos országútra, rövid, de fárasztó emelkedőket mászni. Fél 6 fele érkeztünk Pehlivanköybe, ahol már várt a híres Algun szakács úr által készített börek. Illetve csak várt volna, ha a török úr nem érti félre a dolgokat és nem gondolja azt, hogy csak holnap érkezünk. De ahogy az elmúlt napokban is írtuk, a törökök nem viccelnek – Algun összehívta segédeit és másfél óra alatt annyi böreket készített nekünk, hogy negyvenen se bírtuk megenni az összest. Közben bepakoltunk a helyi „Cok program liseși” (sok programú iskola) udvarára, ahol Güzin Iltüzer igazgatónő várt minket. Átadta nekünk a suliudvart és meghívta a társaságot a faluba egy teára. Most is itt ül a csapat egy része, a többiek zuhanyoznak a tartályból vagy éppen készülnek lefeküdni. Holnap utolsó bringás napunk következik, kicsit sajnáljuk, hogy lejár a túrának ez a része, de azért nem bánjuk azt, ami ránk vár holnap este – Márvány-tengeri fürdőzés és újra szálloda. Szóval Rodostó vár minket, célunk pedig vészesen közeledik.

Z.Orsi: Még 1 nap van a Márvány-tengerig.

Kevin: Apu kitartást, mert mindketten hamarosan otthon leszünk.

Tulkos: Fullasztó nap volt. Jóéjszakát az otthoniaknak.

Arni: Jobban vagyok, puszilok mindenkit.

Zsófi: A törökök nagyon kedvesek, sok dinnyéjük van és szemtelen legyeik. Puszilok mindenkit.

Zsolt: Találkoztam ma Çakmakban az egyik legcsodálatosabb kollégámmal, a helyi imámmal.

Szabó Tamás: Örülök, hogy megcsinálták a gépet nagymama. Puszillak Bori.

Cs.Robi: Törökország csodálatos és a lakosok is nagyon kedvesek. Én jól vagyok és várom már a Márvány-tengert.