Visszatekintés

Kezdünk lassan helyrejönni. Négy nap hibernálás után olyan messzinek tűnik Isztambul és Rodostó, mintha máris az unokáinknak mesélhetnénk róla. Szinte hihetetlen, hogy pár nappal ezelőtt még a Márvány-tengerben fürödtünk vagy az isztambuli bazárban tévelyegtünk. Itt az ideje, hogy visszapergessük a blogot és felelevenítsük az emlékeket az augusztus 20-i túrabemutató előtt.

Ez a túra tényleg méltó egy jubileumi „bișiklet turu” –hoz. Biciklivel Rodostóig – még akkor is, ha Bulgáriát kiugrottuk, ki gondolta volna pár évvel ezelőtt, hogy Cakmak faluján fog keresztülbringázni, vagy éppen Rákócziékat látogatja meg biciklin. 800 kilométer tekerés, a maradék autózás és egy eszméletlen ország.

De kezdjük az erdélyi/romániai résszel. Mócvidék, Verespatak, Marosillye, Bánság, Orsova és Havasalföld. Talán ez volt az a része a túrának, amely hasonlított az eddigiekre, hiszen nagyrészt sátorban vagy szabad ég alatt aludtunk, mi főztük a vacsorát és a hotelszobákkal ellentétben együtt volt az egész csapat. Kell ilyen is a biciklitúrán, ez adja vadságát és közösségformáló erejét. Nekünk mindenképp jól jött idén, a csapat már az első napokban összekovácsolódott, Törökországba pedig egy működő gépezetként gurultunk be. Az első pár nap őszintén szólva nagyon lassan telt. Miután hulla fáradtan, két nap alatt 160 kilométert magunk mögött tudva tudatosítottuk magunkban, hogy Rodostó még mindig ezerre van, picit elgondolkodtunk azon, hogy milyen fába vágtuk a fejszénket. De hátra arcra senki se gondolt.

Szinte Calafatig követett minket az eső, minden nap kaptunk egy keveset. Ha nem kellett volna utána sátrat húzni vagy vizesen ébredni, akkor nem is bántuk volna. De azért még mindig jobb volt így, mintha 40 fokban bringáztunk volna. Körül-belül a túra felénél kiléptünk Romániából és nekikezdtünk a második résznek, a bulgáriai autózásnak. Természetesen itt már nem esett az eső és ragyogó napsütésben haladtunk az autópályán. Sokat magyaráztuk már, hogy miért nem biciklizünk Bulgáriában, és áthaladva déli szomszédunkon úgy éreztük, hogy érveink megállják helyüket. Olyan volt, mintha egy fantom országon haladnánk keresztül – rengeteg elhagyott település, összeomlott házak és nem túl barátságos emberek. A városokon kívül nem igazán találtunk pezsgő életet itt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs, de mi nem találtuk meg. Szóval jobb volt így, Törökország jelentette a célt és inkább ott töltöttünk három nappal többet.

No de a lényeg csak most következett: egy hetes törökhoni kalandunk Mikesékéhez hasonlóan Edirnében, azaz Drinápolyban kezdődött. Úton útfélen olyan emberekkel találkoztunk ebben az országban, akik segíteni akartak és mosolyogva vártak minket egy csésze teával. Igaz, hogy nem harminc évet töltöttünk itt, de úgy megszerettük Rodostót meg ezt a népet, hogy egy hétre elfelejtettük Kolozsvárt. Olyan helyeken is jártunk, ahova nem igazán jutnak el turisták. Újra Cakmakot emelnénk ki, mert ez volt talán az egyik legszebb mozzanata a túrának – dinnyeszünetet tartva a falu központjában annyira összebarátkoztunk a helyiekkel, hogy a pap, vagyis az imám, kinyitotta nekünk a mecsetet, elmesélte szertartásaik lényegét és még el is énekelte nekünk Allah dicséretét. Hasonló fogadtatás ért Pehlivanköyben, ahol a helyi iskolaudvart adták át nekünk szálláshelyül. Rodostó pedig a csúcspontot jelentette. Szállodaszoba a tenger mellett, gyönyörű kilátás és egy szép török város. Rákócziék örökségéből egyetlen ház maradt fenn, ez ma a Rákóczi múzeum. Kedves barátunk, Ali Kabul, a múzeumigazgató fogadott minket és mesélte el nekünk magyarul (!) a bujdosók történetét. Ezek után Isztambul már csak az utolsó szelete volt a túrának és az az igazság, hogy egyetlen nap messze nem elég felfedezni ezt a tizenvalahány milliós várost.

Ez volt Törökország és a 10. Pusztuló kövek nyomdokában biciklitúra, hazafelé már autókkal vágtattunk vissza két nap alatt. Életre szóló élményekkel gazdagodtunk a 16 együtt töltött nap alatt. Köszönjük mindenkinek, aki segített létrehozni a túrát, szponzoroknak, szülőknek, sajtónak, mindenkinek, aki bármilyen mértékben hozzájárult ehhez a megaprojekthez. Köszönjük, hogy olvasták a blogot és hűségesen hozzászóltak nap, mint nap beszámolóinkhoz.

Várjuk Önöket augusztus 20-án 15 órától az Unitárius Kollégium udvarára, ahol bemutatjuk kalandunkat!