2014. augusztus 15., péntek

Visszatekintés


Kezdünk lassan helyrejönni. Négy nap hibernálás után olyan messzinek tűnik Isztambul és Rodostó, mintha máris az unokáinknak mesélhetnénk róla. Szinte hihetetlen, hogy pár nappal ezelőtt még a Márvány-tengerben fürödtünk vagy az isztambuli bazárban tévelyegtünk. Itt az ideje, hogy visszapergessük a blogot és felelevenítsük az emlékeket az augusztus 20-i túrabemutató előtt.
Ez a túra tényleg méltó egy jubileumi „bișiklet turu” –hoz. Biciklivel Rodostóig – még akkor is, ha Bulgáriát kiugrottuk, ki gondolta volna pár évvel ezelőtt, hogy Cakmak faluján fog keresztülbringázni, vagy éppen Rákócziékat látogatja meg biciklin. 800 kilométer tekerés, a maradék autózás és egy eszméletlen ország.

De kezdjük az erdélyi/romániai résszel. Mócvidék, Verespatak, Marosillye, Bánság, Orsova és Havasalföld. Talán ez volt az a része a túrának, amely hasonlított az eddigiekre, hiszen nagyrészt sátorban vagy szabad ég alatt aludtunk, mi főztük a vacsorát és a hotelszobákkal ellentétben együtt volt az egész csapat. Kell ilyen is a biciklitúrán, ez adja vadságát és közösségformáló erejét. Nekünk mindenképp jól jött idén, a csapat már az első napokban összekovácsolódott, Törökországba pedig egy működő gépezetként gurultunk be. Az első pár nap őszintén szólva nagyon lassan telt. Miután hulla fáradtan, két nap alatt 160 kilométert magunk mögött tudva tudatosítottuk magunkban, hogy Rodostó még mindig ezerre van, picit elgondolkodtunk azon, hogy milyen fába vágtuk a fejszénket. De hátra arcra senki se gondolt.

Szinte Calafatig követett minket az eső, minden nap kaptunk egy keveset. Ha nem kellett volna utána sátrat húzni vagy vizesen ébredni, akkor nem is bántuk volna. De azért még mindig jobb volt így, mintha 40 fokban bringáztunk volna. Körül-belül a túra felénél kiléptünk Romániából és nekikezdtünk a második résznek, a bulgáriai autózásnak. Természetesen itt már nem esett az eső és ragyogó napsütésben haladtunk az autópályán. Sokat magyaráztuk már, hogy miért nem biciklizünk Bulgáriában, és áthaladva déli szomszédunkon úgy éreztük, hogy érveink megállják helyüket. Olyan volt, mintha egy fantom országon haladnánk keresztül – rengeteg elhagyott település, összeomlott házak és nem túl barátságos emberek. A városokon kívül nem igazán találtunk pezsgő életet itt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs, de mi nem találtuk meg. Szóval jobb volt így, Törökország jelentette a célt és inkább ott töltöttünk három nappal többet.

No de a lényeg csak most következett: egy hetes törökhoni kalandunk Mikesékéhez hasonlóan Edirnében, azaz Drinápolyban kezdődött. Úton útfélen olyan emberekkel találkoztunk ebben az országban, akik segíteni akartak és mosolyogva vártak minket egy csésze teával. Igaz, hogy nem harminc évet töltöttünk itt, de úgy megszerettük Rodostót meg ezt a népet, hogy egy hétre elfelejtettük Kolozsvárt. Olyan helyeken is jártunk, ahova nem igazán jutnak el turisták. Újra Cakmakot emelnénk ki, mert ez volt talán az egyik legszebb mozzanata a túrának – dinnyeszünetet tartva a falu központjában annyira összebarátkoztunk a helyiekkel, hogy a pap, vagyis az imám, kinyitotta nekünk a mecsetet, elmesélte szertartásaik lényegét és még el is énekelte nekünk Allah dicséretét. Hasonló fogadtatás ért Pehlivanköyben, ahol a helyi iskolaudvart adták át nekünk szálláshelyül. Rodostó pedig a csúcspontot jelentette. Szállodaszoba a tenger mellett, gyönyörű kilátás és egy szép török város. Rákócziék örökségéből egyetlen ház maradt fenn, ez ma a Rákóczi múzeum. Kedves barátunk, Ali Kabul, a múzeumigazgató fogadott minket és mesélte el nekünk magyarul (!) a bujdosók történetét. Ezek után Isztambul már csak az utolsó szelete volt a túrának és az az igazság, hogy egyetlen nap messze nem elég felfedezni ezt a tizenvalahány milliós várost.

Ez volt Törökország és a 10. Pusztuló kövek nyomdokában biciklitúra, hazafelé már autókkal vágtattunk vissza két nap alatt. Életre szóló élményekkel gazdagodtunk a 16 együtt töltött nap alatt. Köszönjük mindenkinek, aki segített létrehozni a túrát, szponzoroknak, szülőknek, sajtónak, mindenkinek, aki bármilyen mértékben hozzájárult ehhez a megaprojekthez. Köszönjük, hogy olvasták a blogot és hűségesen hozzászóltak nap, mint nap beszámolóinkhoz.

Várjuk Önöket augusztus 20-án 15 órától az Unitárius Kollégium udvarára, ahol bemutatjuk kalandunkat!

2014. augusztus 11., hétfő

16.nap


Megérkeztünk! A mai napnak ez a lényege, mind sikeresen begurultunk az udvarra, az előző évektől eltérően autókkal. Vége a túrának, vége egy olyan 16 napos időszaknak, amelyből rengeteget tanultunk – mindenki hozzátette a maga kis részét és szerencsésen és boldogan visszaértünk a kollégium udvarára.
Giurgiuból indultunk ma és több, mint 400 kilométert tettünk meg. Nagyon sok ez, még autókkal is. A szállodában megtartottuk a kiértékelőt, mindenki elmondta, hogy mi az, ami számára pozitívum, illetve negatívum volt a túrán. Abban mind egyetértettünk, hogy Törökország felejthetetlen és mindenképp megérte letekerni odáig. Nagyon jó hangulatú beszélgetés volt, ezzel picit visszapergettük az elmúlt napok élményeit és megpróbáltuk felfogni, hogy mi is történt velünk – bár az elhangzottakból úgy tűnt, kell még legalább pár nap, amíg ráeszmélünk, hogy tulajdonképpen mit is vittünk véghez.

10 körül indultunk el és csaknem tíz órás autózás után értünk Kolozsvárra. Az út fárasztó volt és hosszú, de örülünk, hogy hazaértünk és a suli udvarán köszönthettek minket a szülők. Köszönjük mindenkinek, aki eljött és várt minket, köszönjük, hogy követték blogunkat is. A mai napról csak ezt a rövid kis bejegyzést tesszük, de még a héten felkerül egy jó hosszú összegző, amiben megpróbáljuk a túrát összefoglalni. Élvezzék az utolsó adag képet (hamarosan felkerülnek), az üzeneteket pedig személyesen kérdezzék fiaiktól, lányaiktól. J












2014. augusztus 10., vasárnap

15. nap


Románia, hol vagy már?! Körül-belül ezzel a mondattal jellemezhető a túra utolsó előtti napja. Kocsikázás, meleg és Bulgária volt a menü, de szerencsére már Giurgiuból jelentkezünk és éppen halvacsoránkat fogyasztjuk.
A Gün 15, azaz a tizenötödik nap még a Márvány-tenger partján indult. Ragyogó napsütés várt minket reggel 8-kor, a tenger pedig még egy fürdőzésre vonzotta a társaságot – mi viszont siettünk a pakolással, úgy hogy kihagytuk. Fényképezkedtünk külön-külön minden szponzor bannerével a parton, ezzel is megköszönve mindenkinek a támogatást. Indulás előtt elbúcsúztunk Szerémy Tamástól, a DunaTV riporterétől és édesapjától. Az öt nap alatt, amit velünk töltöttek, teljesen beilleszkedtek csapatunkba. Tamásnak mától kezdődik az isztambuli élet, hiszen az MTVA alkalmazottjaként Törökországban fog dolgozni. Sok sikert kívánunk neki innen is!

Tíz óra körül indultunk neki a hosszú utazásnak. Szerencsére gond nélkül átkeltünk a török vámon és még az utánfutóinkat sem pakolták ki. A bulgáriai rész viszont, ahogy számítottuk, rettenetesen hosszúra, unalmasra és melegre sikeredett.  Sok megállóval és egy nagyobb kajálással 11 órára értünk Giurgiuba. Majd egyszer visszajövünk Bulgáriába és felfedezzük az országot, de az biztos, hogy most semmi pénzért nem fordulnák vissza. Talán soha nem vártuk ennyire a román határt, mint ezen a fárasztó napon.
Ma rövid blog lesz, hiszen nem történt túl sok minden velünk, de azért megemlítjük még, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. A túra kiértékelését viszont holnap reggel tartjuk majd, most hulla fáradt mindenki – újra bebizonyosodott, hogy az autózás fárasztóbb, mint a bringázás. Jelenleg vacsorázunk és fekszünk is le, mert holnap korán reggel indulunk is haza. Üzenni most már nem fogunk, holnap személyesen átadjuk majd őket az udvaron. Délután 6 órára várjuk Önöket a kollégiumba, és ahogy az elmúlt években ez már szokássá vált, megkérjük azokat, akiknek lehetőségük van erre, hogy pár finom süteménnyel várjanak minket, hiszen most is farkaséhesen érkezünk majd haza és lesznek olyanok, akik a bentlakásban maradnak és nincs lehetőségük holnap este otthon vacsorázniuk. Előre is köszönjük!

Ma este történt, illetve jelenleg történik még egy fontos esemény a csapattal: búcsúzunk Gyulától, azaz Jobbágy Júliától, a túra egyik főszervezőjétől, egyik blogírójától, anyukánktól. Holnap már egy másik táborban lesz, ami Udvarhelyről indul, úgy hogy még ma éjjel Bukarestben buszra ül.  Köszönünk neki mindent, amit ezen a túrán tett és találkozunk majd vele a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol bemutatjuk rodostói kirándulásunkat!
Holnap még egyszer jelentkezünk, majd holnapután ígérünk egy összefoglalót is. Köszönjük kommentjeiket, képek hamarosan. 













2014. augusztus 9., szombat

Gün 14


Talán a mai napunkról regényt tudnánk írni, nem mintha a többiről nem, de azért ma Isztambulban jártunk, ami azért nem semmi. Külön-külön regényeket írhatnánk arról, hogy mennyi minden szépet, színeset, hangosat és kedveset láttunk.
No, de kezdjük az elejével. Reggel hét órakor reggeliztünk, aztán nyolc óra körül indultunk is a két kontinensen fekvő városba. Már maga az út is mesebeli volt, a tengerparton vezetett, így volt mit bámulni és ennek köszönhetően nem is hiányzott annyira a két kerék.
11 óra után értünk Isztambulba. Azaz beértünk már 10 órakor, csak ez a város olyan hatalmas, hogy a központjáig eljutni is kell egy bő óra. De hát mit számít ennyi várakozás, tudva azt, hogy hova érkezünk.
Beérve a város központjába, a kocsikat gyorsan leparkoltuk és aztán a Galata hídon át szép lassan és komótosan bevonultunk az óvárosba, s közben már kezdtük megsejteni, hogy mi is vár ránk.
Első megállónk az Hagia Sophia és a Kék Mecset közötti tér volt, ahol megpihentünk és közben elégedetten nyugtáztuk, hogy megérte a kétheti fáradság ezért a látványért is.

A Kék Mecsetet szerettük volna együtt megnézni, viszont épp imádságos időben értünk oda, így nem mehettünk be. Ugyanitt, a Kék Mecsetnél találkoztunk Kamil Özer rodostói származású isztambuli etika tanárral, akik köszöntött bennünket, és velünk maradt egy kis időre. Innen közösen átvonultunk a Ciszternákhoz. Ennek a látványa már az első pillanatban lenyűgözött bennünket. A fotók majd árulkodnak és mesélnek helyettünk is.













 Innen kisétálva aztán csoportokba verődtünk és külön-külön elindultunk felfedezni a várost. Mecseteket néztünk, bazároltunk, annyit ettünk, amennyi csak belénk fért, sétáltunk a kis eldugott zajos török utcácskákban, magunkba szippantottuk a fűszerbazár mámorító keleti illatát, teáztunk, török kávéztunk, sőt páran közülünk még Ázsiában is jártak. Szóval, amit csak egy nap alatt meg lehet nézni, kóstolni, tapasztalni és érezni Isztambulban, mi mind-mind megtettük.












 Nyolc órakor találkoztunk újra, a Galata híd lábánál, rengeteg szatyorral, és mégtöbb mesélnivalóval. Mindkettőt jól becsomagolva hazavisszük.

Most már kocsikázunk vissza Rodostóba, s ahogy kezdjük elhagyni Isztambult érezzük, hogy ezzel együtt Törökországot is. Holnap reggel indulunk haza, s már csak kétszer ébredünk együtt, kettőt alszunk, egy blog bejegyzést írunk, és már otthon is vagyunk…



Ma sem tudunk üzenni sajnos, mert külön kocsikban utazunk, és mire hazaérünk késő lesz, illetve pakolnunk kell, mert holnap korán kelünk, hogy hazaéressünk időben, hamarosan újra, és idén egyben utoljára jelentkezünk.