2011. augusztus 5., péntek

13. nap - hazaérkezés






Hihetetlen, de hazaértünk. Kész, vége, a tulajdonképpeni túra lejárt. Bármennyire is nehéz kimondani, elfogadni, sajnos a tényeken nem tudunk változtatni. De mielőtt elütne mindenkit a mélabús hangulat, tartozunk az utolsó nap beszámolójával, úgyhogy mindent csak szépen sorjában a maga rendjén.

Szóval a tegnap mind kint aludtunk. Ezt már mindenki tudja, viszont azt még nem meséltük, hogy váratlan vendégeink akadtak az éjszaka folyamán, akik úgy gondolták, hogy ránk fér egy kis energiabomba. Elkezdtek almákkal célozni bennünket. Szerencsére mindenki résen volt, és Feri egy nagyon morcos hangon és nem túl kedves hangvétellel megkérdezte, hogy szeretnének-e egy négy szemközti beszélgetést, mert ő hajlandó erre, de a barátaink inkább a futást választották. Aztán még egyszer visszatértek, de ezúttal elég volt annyi, hogy megmozduljanak a fiúk, s aztán békén hagytak.

Reggelig a légy sem ártott nekünk. Aztán valamikor reggel korán erőt vettünk magunkon, s még egyszer utoljára együtt reggeliztünk, összepakoltunk, és nekiláttunk a szokásos reggeli megbeszélésnek. Tulajdonképpen nem is volt annyira szokásos, mert egy kicsit hosszabb volt és mivel az utolsó különlegesebb is. Zsolt elkezdte naponként felsorolni az eseményeket s mindenki, hozzátehette azt ami éppen csak eszébe jutott.

Nagyon jó volt újra átélni a túrát, szavakban, úgy ahogy mi láttuk, s ahogy megmarad számunkra. Aztán mindenki elmondhatta, azt hogy mit várt el a túrától, mi az, amit kapott a két hét alatt, és mi az, ami számára nagyon különleges volt. Nehéz lenne elmondani mindazt, ami ott elhangzott, de az tény, hogy mindenkiben megmozgatott valamit az elmúlt két hét, és egy kicsit más emberként tért haza mindenki. Az alkalmi ,,nehéz kondíciók”, a sikerélmények, a nagyszerű csapatmunka, a közös teljesítmények, a finom ennivalók, a tábortüzek hangulata, az egymás iránt érzett bizalom, a nehéz pillanatokon való könnyed átjutások, mind olyan dolgok, amelyek mély nyomot hagytak mindenikünkben, és sok mindenre megtanítottak.

Aztán nem akartuk sokat szaporítani a szót, részben azért, hogy ne legyünk nagyon depressziósak, részben pedig azért, mert elég hosszú út állt előttünk, úgyhogy gyorsan lelocsoltuk egymást, s bringára pattantunk. A forgalom eszméletlen volt, de azért rendesek voltak velünk a sofőrök és nem bántottak. Enyedig hamar eljutottunk. Ennek jutalma is lett: mindenki kapott egy óriás hot-dogot.

Sajnos rossz helyre parkoltunk, s ennek is meglett az eredménye. Egy köztisztviselő (mert nem volt igazából rendőr) meg akart büntetni. Szóltunk neki, hogy azért még sem kéne az utolsó napunkat elrontsa, de ő valószínű nagyon elhatározta magát, hogy valakit ma megbüntet, s pont mi akadtunk útjába. Aztán látta, hogy nem vagyunk egy könnyű eset, s hívta a felettesét, akinek valószínűleg nehéz napja volt, s nem kínozott bennünket, figyelmeztetett, jó utat kívánt s tekerhettünk tovább. Sajnos nem sokkal Enyed után úgy döntöttünk, hogy mind kocsiba ülünk, mert a szűk út miatt akadályoztuk a forgalmat is, s mi sem tudtunk nagyon haladni.

Márpedig nekünk mindenképp délután 6 órára itthon kellett lenni, várt a sok sütemény és más finomság, na meg a kedves szüleink, nagyszüleink, barátaink, és a kolozsvári magyar televízió, úgyhogy egy kicsit csaltunk. Valahogy befértünk a kocsikba, Tamás kétszer fordult, s a szívósabbak az utánfutóban utaztak (tudjuk, hogy ez illegális, de higgyék el nagy buli), úgyhogy mind elértünk Tordára.

Itt kicsit elkeseredtünk, ugyanis azt a hírt kaptuk, hogy Kolozsváron esik, ráadásul az útszakasz is nagyon forgalmas volt, az idő is telt, úgyhogy amikor a rossz hírek okozta végelgyengülés szélén álltunk kieszeltük, hogy még csalunk egy kicsit, s a Felek tetőre is kocsikkal megyünk, s onnan aztán leereszkedünk. Na ezt így ahogy kigondoltuk véghez is vittük. Köszönjük Fehér Zalán szüleinek, hogy segítettek, s néhányunkat felszállítottak a tetőre, hogy ne kelljen Tamásnak kétszer járni, illetve azt is, hogy nem mondták el senkinek a turpisságot.

Innen a hangulatunk egyre csak fokozódott, nem elég, hogy mászás nélkül ereszkedtünk egy jót, még az eső sem esett, s aztán amikor közeledtünk az iskolánkhoz, már nagyon nyugodtak és boldogak voltunk. Szülök mindenhol, az iskola sarkán, az utcákban, és mind nekünk tapsoltak. Aztán a látvány ami az udvaron fogadott….az meg egyenesen mesés volt. A túra történelmében még nem volt ilyen szép érkezésünk talán.


Egyrészt nagyon boldogak voltunk, mert sokan eljöttek, másrészt pedig az a rengeteg finomság, amivel vártak…hát ezért megérte 800 kilométert tekerni. Nagyon szépen köszönjük mindenkinek mindazt amivel és ahogyan vártak. Jól esett, hogy még így koszosan is nagyon vártak bennünket haza, és nem is akárhogy. Nagyon köszönjük az anyukáknak, nagymamáknak a finomságokat, az apukáknak pedig a székeket. Rengeteget segített, hogy nekünk csak örülnünk kellett annak, hogy épségben hazaéretünk mindannyian, és nem kellett ezekkel foglalkoznunk. Nagyon köszönjük mindenkinek!

Aztán kiosztottuk egymásnak az okleveleket, ami Feri keze munkáját dicséri. Ha valaki majd kézbe kapja, akkor majd megérzi annak a súlyát, és biztosan meg is érti a lényegét.

Ez volt az első alkalom, amikor az okleveleket így, a szülők társaságában nyújtottuk át egymásnak, és különösen jó érzés volt nekünk is és a közönségnek is. Az okleveleken amúgy egy szöveg állt, mindenkinek személyre szólóan, megköszönve az egyéni hozzájárulást és hozzáállást, illetve felelevenítve néhány viccesebb esetet. A végén pedig mindenkinek egy mottó volt írva, a személytől leggyakrabban hallott mondat általában. Mindez egy méltó hivatalos zárása volt, mindannak ami velünk történt.

És hogy miért nevezhető hivatalos zárásnak a mai? Azért kedves hűséges olvasóink, kedves bringás csapat, akik most már az otthoni kényelmet élvezve olvassátok mindezt, mert a túrát csak hivatalosan lehet lezárni. Meg vagyok győződve arról, hogy habár az együtt tekerésnek vége, legalábbis a túra formájában, mindaz, ami ott történt, ami velünk megesett, amin együtt mentünk keresztül, és aminek két hétig ízig-vérig részesei lehettünk nem zárható le egyik napról a másikra. Úgyhogy ne lepődjetek meg, ha ma éjszaka nem fog annyira kényelmesnek tűnni az ágyatok, mint a sátor eddig, vagy ha már nem kapjátok a helyeteket a széken, és a földre kívánkoztok, ezek mind a mellékhatások, de hozzánk tartózik és belefér.

Kedves szülők, még egy darabig viseljék el, ha nem akarnak majd minden este zuhanyozni, ha mindenképp mosni vagy krumplit szeretnének pucolni, vagy ha másról nem tudnak mesélni csak a bringáról vagy a maffiázásról, de már tagadhatatlanul belénk ívódott ez az életstílus, és kell egy kis idő ahhoz, hogy visszaszokjunk.

Mindezt nézve egyértelmű, hogy csak annak a bizonyos két hétnek van vége, de mindaz, ami ez alatt velünk történt még sokáig fog bennünket kísérni.

Köszönet jár minden egyes csapat tagnak, mert ha csak egy valaki hiányzott volna, nagy veszteséget jelentett. Szép munka volt, szép teljesítmény volt.

És nem utolsó sorban köszönet illet mindenkit aki, csak végig mellettünk állt és támogatott bennünket akár egy rúd szalámival, akár egy bátorító bejegyzéssel, egy imával. Köszönjük mindenkinek, mert higgyék el, egyedül mi sem tudtuk volna megvalósítani.

Most pedig egy ideig elvonulunk, megpróbáljuk megemészteni a történteket, és lekezdünk tervezgetni, álmodozni. Hogy mi lesz belőle, merre kóborolunk el jövőre még mi sem tudjuk, de hogy megyünk, az szinte biztos. Úgyhogy még nézegessék a képeket, csodálják, s majd újra jelentkezünk.

2011. augusztus 4., csütörtök

12. nap

Mindenek előtt bocsánatot szeretnénk kérni, hogy a tegnapi képek nem kerültek még fel a blogra, de csodás országunk gyönyörű tájain csak a gyönyör van jelen, térerő sehol semmi…sajnos, de azért nem marad ki. Meglesznek a képek is, mert az ígéret az ígéret.

Ebben a pillanatban már mindenki a hálózsákját pakolja a szabad ég alá, ugyanis közösen kint alszunk, meguntuk a sátrat s kipróbáljuk, hogy így, eső nélkül milyen Marosszentimrén (tulajdonképpen ezért tértünk ide vissza, hogy megtapasztalhassuk, hogy milyen itt a csillagfényes éjszaka, no meg a holnapi kolozsvári induláshoz is közelebb van). De azért a mai napon keményen megdolgoztunk azért, hogy ide érhessünk.

A reggeli után gyorsan bringára ültünk, és elindultunk…azaz indultunk volna, ugyanis Sándor a vezérünk, Zsolttal kieszelték, hogy még egyszer utoljára ruhástól becsaljanak a vízbe. Sándor elindult, vett egy éles kanyart, letette a bringáját, s beleugrott a vízbe. Mivel ha bringán vagyunk mindenkinek, azt kell tennie, amit az első bringás épp csinál, nem volt visszaút. Őrülten rohantunk mind a vízbe, s aki nem volt, azt is becsaltuk magunkkal. Ez a tett két nemes célt szolgált: egyrészt felfrissített és rendesen felébresztett, másrészt pedig a nedves ruháink tartósan hűsítettek a tűző nap ellen.

Visszafele haladva megálltunk a rendőrkapitány barátunk háza előtt, megköszöntük a szíves vendéglátást és utunkra is indultunk. Az idő még túl jó is volt, hátszél is volt, úgyhogy célegyenesben voltunk.

Megálltunk Alsófarkadinon és megnéztük az Akadémia által felújított Nopcsa kastélyt. Ismét jól esett látni, hogy a pusztuló kövek lassan újjáépülnek.

Aztán eltértünk a forgalmas útról, és a DN7-es úttal párhuzamosan haladtunk, hogy mindenki biztonságban lehessen. Megálltunk egyet Algyógy előtt ebédelni. Elővettük a finom pástétomunkat, a paradicsomot, Zsolt hozott nekünk finomabbnál finomabb sajtokat és fagyit, úgyhogy semmiben sem szenvedtünk hiányt.

Közben a két Boti, Szilárd és Júlia előrehaladtak előkészíteni a vacsorát. Ismét kettészakadtunk, sőt háromba, mert Júlia Gyulafehérváron maradt előkészíteni a Feri által gyönyörűen megrajzolt okleveleket.

Mindenki a legnagyobb rendben megérkezett a szálláshelyünkre a csodálatos templom udvarára. Boti fenséges lakomájától mindenki kidőlt, így hát a mai napot le is zártuk.

Mindenki csodálatosan teljesített: a bringások nagyszerűen tekertek a kocsik nagyon ügyesen védtek, sőt a kiváló adó-vevőknek köszönhetően Zsolt összebarátkozott a kamion sofőrökkel és ők is hajlandóak voltak rajtunk segíteni (szándékosan lassították a forgalmat, hogy biztonságban haladhassunk).


Nagyon szépen köszönjük a mai bejegyzéseiket, kedves Ercsey Ravasz Ferenc úrnak különösen hálásak vagyunk, hogy figyelemmel követ bennünket és bátorít a messzi távolból. Megtiszteltetés, hogy az Önhöz hasonlóak is elismerően tekintenek ránk.


Kedves Öreg Bicajos nagyon köszönjük az elismerést. Különösen jó érzés, hogy a szülők is ennyire értékelik a munkánkat és értik, hogy miről szól az egész túra. Mégegyszer nagyon szépen köszönjük mindenkinek.

Terveink szerint holnap délután 6 órára érünk az iskolánk udvarára. Ennek érdekében korábban kell kelnünk, úgyhogy a képek sajnos ma sem kerülnek fel, de ígérjük, hogy ami késik, nem múlik.

A szülőket pedig megkérjük, hogy készüljenek fel a látványra: mocskosak leszünk, két árnyalattal sötétebbek, borzosabbak, úgyhogy, már mi sem vagyunk a régiek külsőleg sem…Mivel mindenki ki van dőlve, ezért a hagyományos tábortüzes kiértékelő a reggeli beszélgetésre marad, sőt (!) idén az a nagy tervünk, hogy az okleveleket az udvaron fogjuk átadni az Önök jelenlétében. Amennyiben kedvük van süteményt vagy bármilyen finomságot készíteni, azt nagyon nagy szeretettel fogadjuk, hiszen sokan csak vasárnap kerülnek majd igazán haza…

A holnapi napról is lesz majd bejegyzés, úgyhogy, még ne szokjanak le nagyon az olvasgatásról. Mindenkinek szép napot, és találkozunk pontosan délután hatkor!

2011. augusztus 3., szerda

11. nap

Reggel gyönyörű napra ébredtünk, mert végre nem az eső, hanem a nap melege ébresztett. Rájöttünk, hogy azért jobb így ébredni. Aztán a nap szépsége csak fokozódott. Ugyanis mire mindenki ébredezni kezdett Boti Zsolttal már el is készítette a csodálatos reggelit, édes avagy sós bundáskenyeret (édes mellé cukor és finom túrókrém dukált, a sós mellé pedig fenséges telemea).


Reggeli után következett egy kis szieszta. Volt, aki pancsolt egyet, mások csónakáztak, volt olyan is aki csak süttette a hasát, mások pedig állítólagos gyógyhatású iszapot kentek magukra. Jaj, és felütötte fejét ismét a mosási vágy, úgyhogy minden kedves szülő figyelmébe ajánljuk, hogy aki a kedves gyerekét mosni látja a képeken, ne tiltsa többet el otthon ettől az örömtől.

Aztán még egy kis pihenés, közben fürdés, fürdetés, lazsálás…

Aztán megelégeltük a sok henyélést és bringára ültünk. Elbicikliztünk Sarmisegetuzara, megnéztük a római romokat, elmentünk és megnéztük a Densus-i templomot, országunk egyik legrégebbi és nagyon különleges templomát. Útközben kaptunk egy kis fagyit, ami még inkább meghozta a biciklizési kedvünket. Egy kicsit nehéz volt megszokni, hogy megint sokan mentünk együtt, Szilárd szerint úgy mentünk, mint a harmonika, mivel elég gyakran pont a felgyorsulás pillanatában kellett fékezni, de azért élveztük, hogy együtt mehettünk. A forgalmom kicsit nagy volt, de a védőkocsiink megint jól végezték a dolgukat.

A nap folyamán nagyon kellemesén ért az a hír, hogy a Szabadság napilap két cikket is közölt a túránkról, egy részletes fotoriport, és egy kedves cikket, ami főoldalra került. Jól esik, hogy közben is figyelnek ránk. Emellett Zsoltot is felhívta ma a kolozsvári rádió, és interjút készítettek. Főként Antika tortájának a receptjére voltak kíváncsiak, de azért mindent mi sem árulhattunk el, úgyhogy, azok, akik hallották sajnáljuk, de azért vannak titkaink.

Aztán a bringázásról visszatérve készítettünk egy hatalmas adag szalmakrumplit, ami még finomabb volt, mint az előző. Mindenkinek félre állt a hasa tőle. Főleg a finom otthonról hozott lesütött hús aratott nagy sikert.

Most mindenki pihenteti a gyomrát, van aki maffiázással, van aki csillag bámulással, de így vagy úgy mindenki pihen.

Aztán holnap újra útnak indulunk, s elhagyjuk a tó-strandunkat…sajnos. S hogy holnap merre járunk, majd este eláruljuk. A mai képekkel jobb térerő reményében reggel jelentkezünk.

2011. augusztus 2., kedd

10. nap







Azért barlangban nem alszik minden nap az ember, s ráadásul szülinapi party-t sem csapnak hétévégenként a Bolii barlangban, de MI megtettük, úgyhogy mindenek előtt erről tudosítanánk a világot. Tehát tegnap este Boti irányításával elkészült a már tegnap is megmutatott csodálatos torta, ami legalább kétszer olyan finom volt, mint amilyen szép. Úgyhogy néhányan lesunyiztak a barlangba a tortával és az ajándékkal (Feri csodálatos rajzaival és személyes jókivánságainkkal feldíszített hófehér póló), majd türelmesen vártuk az ünnepeltet és a többieket. Amikor megérkeztek, Zsolt Antinak a szemét bekötötte míg mi körbeálltuk és elkezdtük énekelni a boldog szülinapot című slágert, és mindez alatt Kati és Boti ,megjelentek a csodálatos tortával. Na azért ez önmagában sem egy hétköznapi ünneplési mód és forma, de azért mindez egy csodás barlangban...azért nem semmi.






Aztán egyesek a képeket töltötték fel a petrozsényi csodás OMV benzinkútnál (már úgy járunk oda, mintha haza mennénk, ugyanis amióta a Transalpina környékén tanyázunk oda megyünk térerőt vadászni), míg mások szokták a barlangi levegőt. Nem sokkal mellettünk (5 méter távolság, 6 méter mély) csordogált egy patakocska, ami sokunkat könnyen álomba szenfderített, de volt olyan is aki ettől elég gyakran frekventálta a természetet.


Reggel mindenki elvesztette az időérzékét, elég későn ébredtünk meg, ugyanis a nap nem tudott besütni a barlangba, de azért amire Boti elkészítette a páratlan ízű bogrács tejbegríszt. Szilárd szerint kicsit krupli ízű volt, dehát az otthonról hozott finom barack és más nemű lekvárok azonnal helyrehozta azonnal.





Aztán elkezdünk pakolni, illetve Tamásék elmentek Petrozsényba Jákó Szabolcsékhoz (kollégista növendék), akik sokat segítettek, azzal, hogy a jégakuinkat hűtőbe tették, hogy a sok finomság, ami még van nem menjen kárba.

Sajnos visszafele a golfnak (Tamás szürke Batmobilja), kicsit meghibásodott, de Feri szervíze gyorsan odasietett és a meghibásodást pillanatok alatt megjavította. Ilyet se látni sok helyen, hogy egy szerelő percek alatt mindent megtudjopn javítani...azért nagyszerű emberekkel vagyunk körülvéve.

Közben a táborban sem unatkoztunk, megtartottok a szokásos megbeszélést illetve Szilárd nyújtott egy kis magán műsort.

Meg akarta hóditani a szemben lévő sziklás oldalt, de a kövek megbosszulták magukat s lekergették. Kisebb horzsolásokkal megúszta szerencsére, úgyhogy azon kívül, hogy nagyon ránkijesztett nem történt semmi sem.

Aztán megkezdtünk egy pátét s azt majszoltuk, mert azért a tejbegríz ilyen kemény legényeknek desszertnek is kevés (mondjuk nem a Botié, de azért kívántuk a konszisztens ennivalót), s aztán hogy tovább fokozzuk az élvezeteket elővettünk egy lesütött húsos bödönt is, aztán ennek senki sem tudott ellenállni, sőt még Réka tanárnő is beadta a derekát, s megsemmisített egy pár szelet zsíros kenyeret finom Tg Jiu-i paradicsommal .


Aztán elnidultunk...csodálatos tájakon bringáztunk. Mondjuk a legcsodálatosabb az volt, hogy az út eléggé széles volt ahhoz, hogy a hatalmas nagy kamionok kedvükre furikázhassanak. Ennél már csak az volt jobb, hogy 5o méterenként meg kellett állni, ugyanis javították az utat...hihetelen, de túlvészeltük ezt is.


Az út ellenére csodálatos napzárásunk van, s amennyire nem variáltuk a túra elején az életünket, annyira kombináljuk most. Ugyanis nem Péterfalván, a Nopcsa kastéllyal szembeni gyümölcsösben sátrazunk, hanem a Râul Mare folyó partján egy csodálatos vízgyűjtő tónál. Ez sem véletlen, hogy éppen itt vagyunk a csodálatos Zerge havasokkal (Retyezát) körülölet parton, ugyanis találkoztunk egy régi jó barátunkkal, Toma rendőr úrral, akivel minden túra alkalmával kereszteződnek útjaink. Idén éppen errefele karikáztunk, s nem mulasztottuk el megkeresni őt. Na de azért az itteniek is híresek a vendégszeretetükről, s még a kapujában megállított s beinvitált az udvarába, ahol finom kaláccsal és üditővel várt a nyugalmazott rendőrkapitány családja bennünket. Ők adták az ötletet, hogy inkább ne haladjunk tovább, mert van nekik egy tökéletes táborozó helyük. S mivel az aprószemű is nyomunkban volt, illetve kezdett késő is lenni, úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a lehetőséget, és megnézzük a helyet. Annyira megtetszett, hogy azon gondolkodunk, hogy amikor még erre járunk majd,kötelező megálló lesz.


Most éppen vacsorázunk a rendőrkapitány és családja társaságában. Virsli, mustár, ketchup, jó román népzene (Petrică Mâțu Stoian-nagyon befutott népdalénekes kraiován :))))), mert kérem, a hely szellemével is kell táplálkozni....szóval: jó kedv...mi kéne ennél több? Nekünk mára semmi, úgyhogy még élvezzük a mai estét, mert ma végre biciklizhettünk, ami emelt a morálunkon azután a hosszú és kellemetlen vonatozás után, s élvezzük, hogy ismét fáradtak lehetünk.

A holnapi nap még tartogat néhány variálást, de ezekről bővebben holnap. Jóéjszakát, szép álmokat!