2. Nap

         Bár nem az első, de nem is az utolsó kakaskukorékolásra ébredt a táborunk. Mindenki nyugodtan kipihenhette magát, a 104 km fáradalmait, és új erővel vághatott neki ennek napnak. Persze az nem a tekeréssel kezdődik és nem is azzal ér véget. 

Szorgosan nekifogtunk reggelit készíteni, Paul chef a jól bevált módszerrel, illat alapú minőségellenőrzéssel, megállapította melyik madárlátta rántotthús alkalmas a mai nap kezdéséhez, ezt megtoldottuk vinettával, sajttal, lekvárokkal és egyéb otthoni finomságokkal.

Táborbontás következett. Jó zene és hangulat mellett még ez sem tűnt annyira kellemetlennek, mint szokott, szerencsére az idő is a mi pártunkat fogta. Mikor már a sátrak összecsomagolódtak, és már körvonalazódott az indulás, tartottunk egy röpke gyűlést, hogy ma is minden a legnagyobb rendben folyhasson. Végső eligazítások után a bringások felsorakoztak, és a tegnapi, kedves rendőr úr kíséretében elhagytuk a szilágyballai iskola udvarát, majd lassan a községet is. Ismét megragadnánk az alkalmat, hogy köszönetet mondjunk Máté Tibor úrnak, hogy olyan nagylelkűen támogatott bennünket.

Bíztató volt a mai táv: 40 km, és a végcél Tasnádfürdő. Hangsúlyozzuk, FÜRDŐ! A megyehatárban álltunk meg egyet szusszanni, újratölteni (illetve üríteni), nasizni, illetve itt búcsúztunk végleg a szilágy megyei rendőrségtől, amit a szatmári hatóságok váltottak fel. Ekkor már csak a táv fele, 20 km volt hátra, na meg a fürdőzés! Az út egy hangulatos erdőn vezetett át, és mintha bicikliknek lett volna kitalálva, nagyon élvezetes volt.

 

Ekkorra már a szervezők eljátszottak azzal a gondolattal, hogy talán a mai terven változtatni kéne. A gondolat formát is öltött, mikor 5 km választott el Tasnádtól, kezdetleges úticélunktól. Megálltunk, hogy az improvizáció mégis valamennyire szervezett körülmények között zajlódjon, és hamar eldőlt, szükség lesz egy gyors felderítő útra. Amíg a kommandó elindult a feltérképezésre, a táborunk megpihent. De mivel ez a Bicatúra és Bicatúrán senki sem éhezhet, Paul chef gyors ebédet rögtönzött. Majd vártunk.

A nutellás kenyér íze kissé enyhítette a sokkot, amikor megtudtuk a végítéletet: még 30 km. Elmegyünk Nagykárolyig. Nem volt könnyű, mikor gondolatban már éreztük a víz hűsítő hatását, ismét bringákra szállni és tűző napon tovább hajtani. Szerencsére már nem találkoztunk emelkedőkkel és egyébb akadályokkal. Tudtuk, minden mai plussz kilométer könnyíti a holnapot, mégis az járt a fejünkben, vajon megéri-e?

Mikor már áttekertünk a városon, leállítva a teljes forgalmat, és betértünk a kemping utcájára, ott virított a felírat: „Még két lépés a mennyországig”, majd kicsivel több mint két lépés után mi is megpillanthattuk. Átléptünk a kapun és egy tágas, rendezett camping tárult elénk, majd ha balra tekintettünk, a Mennyország. Csúszdák, medencék, vízben fürdőző emberek. Elöntött minket az érzés: MEGÉRTE!

Utólag nagyon szépen köszönjük Győzőnek az információt és a bíztatást, nagyon szeretjük itt!

Kidobáltuk a csomagokat, előkaptuk a fürdőruhát, és szélsebesen ugrottunk a vízbe, elfelejtve a nap minden kellemetlenségét. Nem lehet azonban így zárni a napot, így hát miután kiszórakoztuk magunkat, nekiálltunk elkészíteni a vacsorát: Spaghetti Bolognese. Hát kell ennél több egy tökéletes naphoz?