14. nap

Pihenő nap lévén mindenikünk azt hitte, hogy ez a nap a pihenés, a kajálás, a masszírozás na meg a biciklijavítás jegyében fog eltelni. Nagyot nem is tévedtünk, mert nagyokat ettünk, pihentünk, mondjuk még a bicikliinkkel is foglalkoztunk, de ez a pihenő nap nem csak erről szólt. A reggel későre érkezett, a tegnapi megpróbáltatások után mindenkinek mindene vágyott egy kis pihenésre, reggeli lustálkodásra. A késői reggeli után siettünk meglepni Gergőt, aki épp ma lett legális, azaz 18 éves. A sátrát kidiszítettük virággal majd a reggelit nem ágyba, hanem sátor elé vittük, s mögé egy kartondarabra ráírtuk, hogy Gergő ma 18 éves. Izgatottan vártuk, hogy kibujjon sátrából, s mikor nagy cammogva félig meddig még aludva kitántorgott a meglepetésre csak annyit tudott mondani, hogy köszönöm! Mindemellett elhatároztuk, hogy Gergőt ma minden fizikai erőfeszítés alol mentesítjük, amivel csak lehet kedveskedünk neki, épp ezért az ebéd főzési munkálatokban, fahordásban neki kifejezetten nem volt szabad résztvenni.

A mai ebéd eleget tett a vasárnapi ebédek előírásinak, ugyanis krumplipirét ettünk kolbásszal (amit Tamás nagymamájának köszönünk), sülthússal és sok sok finom savanyúsággal. A gyomrunkat igen megterhelő (jó értelemben) ebéd után következett a megérdemelt pihenő, amit egyesek a mogyoróbokrok árnyékában töltöttek, mások a vízben, s megint mások Antikával az élen horgászni mentek. Mihai csalijának volt a legnagyobb sikere, ugyanis egyik halat a másik után fogta. A technikája és a csalija saját recept, igazi halásztitok, pláné előttünk beavatatlanok előtt.

Közben vendégeink is érkeztek, a tanárnő testvére a két fiával, akik színesebbé tették ezt a napot, főleg azzal a két tortával, amit Gergő nagykorúvá válásának tiszteletére készítettek, az ő tudta nélkül, és amit késő este a tábortűznél seperc alatt megettünk.

A tábortüzet az is késleltette, hogy előkészítettük a szalmakrumplis vacsoránk alapanyagait illetve az, hogy a nemrég meggyógyított kisbuszunk egyik elvesztett ,,ékszerét” kutattuk sikertelenül eddig is sajnos.

Mikor már mindenki a tábortűz köré gyűlt s már lassan be is esteledett meggyújtottuk a hatalmasnak igérkező tábortüzünket. Meghitt pillanatok következtek: Gergő megkapta a biciklivé formázott tortáit, amit testvériesen megosztott velünk, az egyetlen gondot csak a gyertyák jelentették, amelyek egyáltalán nem akartak kialudni, reméljük, hogy azért a feltett kívánsága teljesülni fog. Ezután mindenki megkapta a névreszóló szépen megformázott oklevelét, amelyen mindenkinek egy-egy személyre szabott versike állt. Majd a tanárnő és Zsolt egy meditációra hívtak: felolvasták az útvonalunk fontosabb állomásait s mi elmondtuk a hellyel kapcsolatos élményeinket. Jó volt újra legalább emlékezetben végigjárni a kicsit poros, néhol rettentően emelkedő útszakaszt s mindenkinek bizonyára a már sokszor elhangzott mondat motoszkált a fejében: Mi lyen szép is az élet bicatúrán!

A meditáció közben megérkeztek az őrangyalkák Annamari, Sándor és Szilárd személyében, akik a betegeskedő Audi gyógyszerét hozták. Nem szabad Emesét sem kifelejteni a vendégeink sorából, aki tulajdonképpen nem is vendég, hanem egy visszatérő csapattagunk. Korábban haza kellett utaznia, viszont miután már minden dolgát elintézte, rájött arra, hogy mennyire hiányzunk neki, ígyhát vonatra pattant és hatalmas meglepetést szerzett nekünk.

A következő felvonása a különleges estnek abban állt, hogy gyertyafénynél mindenki elmondott valamit amiről úgy érezte, hogy meg kell ossza a csapattársaival. Mindennek lejártával most mindenki melankolizál, pedig még minden itt van, mindenki mellettünk áll, csak már érezzük, hogy lassan haza kell menni...

Kolozsvártól még 13O kilóméter választ el minket. Holnap valamikor 6 óra tájékán érkezünk a kollégium udvarára éhesen és valószínűleg fáradtan, de ez nem fog zavarni, mert nem a has lesz a lényeg, hanem az eltelt két hét emlékei. Lesznek, akik hazamennek, viszont vannak akik kicsit távolabb laknak Kolozsvártól s fizikai állapotuk nem fogja megengedni, hogy hazáig még tekerjenek holnap délután, épp ezért megkérünk nagyon szépen minden szülőt, ismerőst, hogy aki csak teheti valamilyen finomsággal, akár szilvásgomboccal, palacsintával, pánkóval várják a fáradtan hazatérteket és azokat, akik még Kolozsváron maradnak, hogy szegény csóró bentlakó létükre ne haljanak éhen ők sem a keddi nagytakarítás alatt. Előre is mindenkinek köszönjük!

Most már kiugrott az álom a szemünkból, emlékezünk, emlékeztetünk s közben szalmakrumplit eszünk sok-sok fokhagymával. Épp ezért írjuk le üzeneteinket, mert félünk, hogy az tömény szag telefonon át is érződne:

Alpár: nagyon jól telt az utolsó előtti nap is, és bánom, hogy vége lesz. Sajnálom, hogy el kell válni a nagy csapattól. Üdvözlök mindenkit.

Mátyás Csaba: megérte része lenni az egésznek

Pálfi Csaba: jó buli volt, csak kár, hogy vége lett... Edvin túlélte a kínzásaimat, sőt, még a kis kilencedikesek sem hulltak el a fronton. A kolonél prédö komándá.

Antika: jó volt, jó volt!

P. Péter: nagyon tetszett a túra és megtanultam krumplit pucolni.

Hunor: holnap megyek haza!

Frédi: nem megyek haza!

Szén Sándor: a tegnap éjszaka is bicikliztem, túléltem, virulok, és az egész túra jól telt.

Arabella: nem akarok hazamenniiiiiiiiiiiiii! (félreértés ne legyen, csak szeretem a bicatúrát) Puszi

Edvin: kár, hogy vége van, szuper volt! Várom a következő bicatúrát!

Márton Boti: ha csak rajtam múlna, visszafordulnék, de az otthoniak ne vegyék szívre, haza is vágyok.

Szatmári Sándor: most foglalt vagyok. Sütöm a krumplit, utolsó vacsora...

Artúr: nagyon hamar eltelt.

István: édeskeser érzés... végre otthon alszom, sajnos, el kell menjek.

Dezső: jövök!

Isti: kár, hogy ilyen hamar véget ért a túra, nagy gondok nem voltak, reméljük, holnap sem lesznek. Alig várom a következő túrát.

Tücsi: hmmm... utolsó üzenet... de ugyanúgy nem jut eszembe semmi... de holnap este sajnos már nem blogon kell üzennem. Na de továbbra is jól vagyok.

Gergő: nos, én most üzenek először. Nagyon jól vagyok, a túra is nagyon jó volt, és ráadásul ma lettem nagykorú... nagyon jól érzem magamJJJ

Zsófi: sajnos, ma már az utolsó nap van, de legalább az vigasztal, hogy vár otthon a tusoló!

Nonó: hát, sajnos eljött az utolsó este...

Sanci: eljött a nemvárt nap, az utolsó. Az utolsó napot nem szeretem, mert azt jelzi, hogy a jó dolgok mindig hamar véget érnek. Ilyenkor az ember fejében az a sok jó dolog kavarog, amit átéltünk.

Emese: „ne gondolj arra, hogy valamit nem lehet”. Olyan jó érzés újra itt lenni a csapattal! Köszönöm nektek a fogadtatást és puszi az otthoniaknak!

Áron: azt üzenem, hogy Leila már megint az üzeneteivel zaklat, és ennyi!

Leila: nem vártam ezt a napot, még nem akarok hazamenni!

Tamás: utolsó üzenetként azt üzenem, hogy ez a világon az egyik legjobb tábor, és jövőre is szeretnék eljönni.

Gyula: ennél jobb bicatúra már nem lehetek, úgyhogy, amíg lehet, részt veszek, és keresek magamnak egy olyan foglalkozást, amiben még lehetek a legjobb.

Anna: vonatok robognak el mellettünk, és az jut eszembe, hogy milyen sűrű és szép volt ez a nyár... vége a túrának, de sebaj, egy hét múlva találkozunk az iskolában :P Mámáka, most nem vársz otthon csirkemájjal, de hátha sikerül valamit összeütni... megjegyeztem, a bal szélső (...ugye?)... Norbi, továbbra is sok sikert és :*. Babu, kitartás! Érkezek haza!

DÉLUTÁN HAT ÉS HÉT ÓRA KÖRÜL ÉRKEZÜNK AZ ISKOLA UDVARÁRA!