7. nap

A hetedik, és egyben a legszebb napon szarvasbőgésre ébredt a nagy csapat. Egy kicsit megfázva, de pihenten keltünk fel hajnali kilenc körül, viszont egyesek kihasználták azt, hogy nem kellett korán induljunk és ráadásul motorzúgás, manele és egyebek sem zavarták a pihenést. Hosszas reggelizés, szedelődzködés után átbeszéltük a mai napot s azt, hogy hogyan kéne elkerülni a különböző eredetű és jellegű emberi konfliktusokat.
Ez után nekivágtunk a túra egyik legvadabb útvonalának: az Uz volgyenek. Rövid volt a táv, viszont az út elhanyagolt és szinte érintetlen, ennek ellenére a rossz út nem okozott nehézséget a haladásban, legalábbis a bicikliseknek, az autósoknak viszont annál inkább. A nagy gödrök és a kiszámithatatlan mélységű pocsolyák a bicikli nyergében kalandnak tűntek, de az autók és a kisbusz volánja mögött rengeteg figyelemre volt szükség. A terepet felderitők szerint az útvonal szinte járhatatlan a sok sár miatt, de nekünk most szerencsénk volt, mivel kevés sáros útszakasszal kellett megbirkózzunk. A legsárosabb részen már rögtön a nap elején átestünk-másztunk-gurultunk-csúsztunk-vonszolódtunk stb. Gyorsan haladtunk előre, és egy adott pontban meg kellett állnunk, hogy várjuk meg az autókat, mivel a sár komoly akadályt jelentett. A ,,nagy munkát” economic-nápolyi jutalmazta, majd haladtunk is tovább az Úz folyó lélegzetelállitó völgyén. Következő állomásunkon egy érdekes bemutató szemtanúi lehettünk: néhányan közülünk nagy lendülettel nekivágódtak két, kb. 4 méter hosszú sáros pocsolyának, majd egyenesen bele a patakba, hogy a friss sarat minél könnyebben lemoshassák úgy a bicikliről, mint a fülük tövéről. Dinnyeevés következett, majd a szünetet Zsolt nagy ötlete koronázta: Gyulát bedobták a patak vizébe. Zsolt a bosszú elől önként vetette magát a habokba. Egy-kettő átöltöztek és indultunk is tovább. Öt perc haladás után elértük Bákó megye határát (ahol, persze, csoportkép is készült), majd megint öt perc tekerés után megálltunk a székely világháborús hősök temetőjénél. Közel 250 halott nyugszik itt, ők a második világháborúban vesztették életüket, 1944. augusztus 26-án. Amikor a románok átálltak az oroszok oldalára, nem szóltak a székelyeknek. Beengedték a német egyenruhába öltözött oroszokat, akik, megtévesztve a székelyeket, lemészárolták őket. Ez esemény emlékét ma is őrzik. Az emlékművet megkoszorúztuk, helyreállitottuk a szétdobált koszorúkat és a kidőlt kereszteket. Innen már csak apró megállások szakitották meg az utat, ami egyenesen az Úz völgyi viztárolóhoz vezetett.
Amióta megérkeztünk, várjuk, hogy felemelkedjen az utunkat elálló sorompó. Olyan nehéz ez a sorompó, hogy csak egy pecsétes papir emelheti meg, noha nem tudtuk, hogy ilyen jellegű akadályba ütközhetünk annak ellenére, hogy az előzetes megbeszélések az illetékesekkel nem erről szóltak. Most economic-nápolyit és szőlőt eszünk és várjuk, hogy megérkezzen a papir. A mai nap, annak ellenére, hogy az út extrém volt, jó volt, mindenki egyben van, senkinek sincs semmi baja.
A papír megszerzésének a nyomvonala a következő: a gátőr nem engedhet be a mesésen szép tópartra, mivel ez a megye víztárolója. Ő ugyan hagyná magát megvesztegetni, de két napon át reszkírozni az már túl sok lenne – közli. Fel kell hívni a főmérnök urat, de ő ugyan nem tudja a számát. A gátközpontot kell hívni, ahol meg tudják mondani a bűvös számot, igenám, de nincs térerő… A tó körül bóklászva, mint egy tiltott Édenkertben, végül elérjük a gátközpontot, ahol megadják a főmérnök számát, az viszont nem veszi fel… Végül röpgyűlés után úgy döntünk, hogy elmegyünk a 15 km re levő főmérnöki rezidenciára, amit szintén nekünk kellett kinyomozni. A tanári csapat elment hát, a bringás banda pedig türelemmel kivárta azt a 2 órás ügyintézést. A főmérnök úr Gheorghiu úr rendkívül kedves, nyitott és operatív volt, főleg, amikor megtudta, hogy a turisták által mindenfele szétszórt szemetet is össze akarjuk szedni, hisz mi egy cyclo-öko csapat vagyunk – mondtuk.
A bűvös engedély esti 8 órára felnyitotta az Éden kapuját, már túl vagyunk a kiadós paszulyfőzelékes kolbászokon, és várjuk, hogy reggel teljes pompájában élvezhessük a helyet.
Zsolték ma még bemennek Kománfalvára ezt azt vásárolni, úgyhogy a bloggot ismét időben olvashatják a kedves szurkolók.
Íme a nap kommentjei:
Zsófi: boldog szülinapot, anyuci! Puszi!
Fehér Boti: Elis, te rog, trimite-ne un comment si id-ul de messenger (al meu e bolond98)
Isti: minden rendben, nincs baj a biciklivel, a telefonom még mindig nem töltöttem fel.
Sanci: üdv mindenkinek. Nincs jel. Nem tudlak felhivni. Úgy néz ki, hogy a kismacskámnak gazdája került. Ma szinte fogtam egy tyúkot!
Áron: Gyöngyi, mondd meg édesanyámnak, hogy jól vagyok. Lemerült a telefonom, nincs töltőm, de jel sincs.
Boti: kék az ég, és ez a lényeg.
Gábor: jól vagyok, de nincs jel.
Leila: nagyon jó volt a mai nap. Szétment a fenekem, de majd regenerálódik. Megérte.
Gyula: szia, Mámá, szia, Tátá, szia, öcsém! Még egyben vagyok, csak a telefonom van lemerülve, tehát olvassátok inkább a blogot és ne hivjatok. Majd jelentkezek. Csók a családnak. P.S.: imádom a biciklitúrát, és azt hiszem, hogy biciklitúra leszek, ha nagy leszek. Megtanultam konzervet bontani.
Arabella: meggyőződtem arról, hogy mindent lehet, csak nagyon-nagyon akarni kell. Álombeli a táj- kár, hogy nem láthatjátok (csak majd képen). Puszilok mindenkit és szeretlek.
Dénes: remélem, hogy hazaértetek és kipihentétek az út fáradalmait.
Anna: ez volt a legszebb és legjobb nap eddig, nem ültem autón (verge). Igaz, hogy a rossz úttól mindenem fáj, és valószinüleg nyolcasok is vannak a kerekeimben. Asszem, kapok egy kismacskát! Üdv és puszi mindenkinek: mama, tátá, Balász, Babu, Norbi, Szili, Juli, Gábor, az új kismacska stb.