2008. szeptember 10., szerda


Hazaértünk. Igaz, az otthon fogalma átlényegül, amikor 35 fiatal két héten keresztül a bicikli nyergét, az ország ezer kilóméterét és sátortábort, karavánt, tábortűz fényét választja otthonául. Már az ötödik alkalom, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákjait bicatúrákra hívjuk Szekernyés Réka földrajz szakos kollegámmal. Az első túra óta próbálom megfogalmazni és tetten érni, hogy mi is igazábol ez a kaland. Bringázás? Fizikai erőpróba? Kétségkívül, hisz napi 70-80 kilómétert tizenéveseknek naponta letekerni nem kis erőfeszítést igényel. Valahogy a puszta bringázást mégsem fedi teljesen, és talán kín is maradna ha csak ennyi lenne. Ott a táj, ami idén az Énlaki tetőn, a Firtos hegye alatt, a Hargitán át és az Úz völgyén keresztül, a gyimesi Hidegség patakánál, vagy suhanva a Békás szoros keskeny kanyarjaiban minden fáradtaságot ki tudott kapcsolni pillanatokra. Aztán ott van a tábor rendhagyó élete. A sátorverés, krumplipucolás és ruhamosás (a legtöbb kilencedikesnek frissen kipipált tanulnivalók), a bringajavítások sora, vagy akár az autó állandó jellegű megtolása, hogy legyen ami védjen is és cipeljen is a hosszú utakon.

Nem. Mégsem tudok mindent megfogalmazni. Nem tudom megírni igazán, hogy milyen a több kilométeres hágó tetejére izzadtan és kifulladtan felérni, majd lesuhanni, hogy milyen átcaplatni sáros és járhatatlan utakon, hogy milyen éjjel magadon felejteni a bringás kesztyűt és úgy elaludni, vagy reggel csokis kenyeret majszolni forró tejjel a tó partján. A sok ehhez hasonló megfogalmazhatatlan érzésben és impulzusban csak azt tudom, hogy órák és napok alatt eggyé fort a csapatunk. Hihetetlen erősek és jók voltunk 35-en együtt. Nem számított, hogy kik kilencedikesek és kik jutottak be már a jogi karra, ki a lány és ki a fiú. Lehetett éjjeli erőltetett menetben énekelni is a bringákon, össze lehetett gyűjteni közel 50 zsák szemetet, az amúgy lesújtóan szemetes tájakról, és bárhol is elvonult az élénk színű mellényes-sisakos csapat, mindenki ránkcsodálkozott egy pillanatra. Nem tudom hát mégse megfogalmazni konkrétan, hogy mi is ez a biciklitúra. Rejtett és titokzatos, néhol fájdalmas, máskor vágyott kiszabadulás a megszokottból.

Utolsó este, a tábortűz fényénél kerek köveket osztogattam. Az éles és durva részük lecsiszolódott a két hét alatt. Tudom, hogy ezt csinálni kell. Mert ragyog az emberek szeme tőle, mert igaz az arcokon a fáradtság, mert egyre többen olvassák a napi blog-bejegyzésekeinket (http://bicajzsuk.blogspot.com), mert lehet együtt tanulni és felfedezni, jóval túl az iskolai kötelékeken.

Köszönöm nektek bringások, hogy ilyenek vagytok.

Köszönöm mindazoknak, akik támogattak, hogy ez a varázslat idén is megtörténjen.

Köszönöm a mosolygó és integető autósoknak, kamionosoknak, akik néhányan megértették miről szól ez a dolog. Köszönöm a rend őreinek, akik szinte minden megyében mellénk áltak és kísértek.

És köszönöm a Fennvalónak, hogy a be nem tervezhető és ki nem mérhető pillanatokban gondunkat viselte. Kezdődik a suli. Most lesz amiből meríteni egy ideig. 8 giga fotó, 18 óra filmezett anyag, és a gyakran visszatérő álmok. Mi értjük őket!
Solymosi Zsolt

1 megjegyzés:

eMese írta...

Azt már bevalottam nektek, hogy a készülődések közepette némi félelemmel és szorongással gondoltam az indulásra, az előttem/előttünk álló két hétre.. Mert eltelt egy kis idő, amióta legutóbb éreztem a túrás hangulatot, mert nem tudtam, hogy fizikai határaim mennyit változtak a 2-3 év alatt, s talán leginkább azért, mert eddig még nem voltam része ENNEK a csapatnak. Mit is jelent a biciklitúra?.. még most, a negyedik után sem tudom szavakba önteni ezt az érzést, a vágyat, amit csakis ez a két hét tud kitölteni, csillapítani...az átélt pillanatok örömét, amit idén is olyan tisztának, őszintének és hatalmasnak éreztem, mint először, hat évvel ezelőtt:) egy gyorsan összekovácsolódott csapat. önfeledt és vidám, máskor kínos tekerés. közös nappalok és éjszakák. Napsütés. sok-sok gyönyörű táj, melyről (akkor) úgy érezzük, hogy csak a miénk. nevetés. közeledésre, ismerkedésre váró kapcsolatok. (ez a két hetes együttlét pótolhatatlan lehetőség arra, hogy az igazi arcokat meglássuk, megismerjük) bizalmas beszélgetések. szembenézés önmagunkkal és másokkal. feltárt élettörténetek. elkerülhetetlen kiábrándulások. reggelbe nyúló, tábortűz körüli dalolások. egyéni és közös megvalósítások. titkok, álmok. bátorítás. odafigyelés. fékezhetetlen, visszafolythatatlan érzelmek... s mindez csak egy része a válasznak, melyet a kérdésre megfogalmazhattam. Csak egy töredéke annak, amit ez a bűvős szó takar. S egy része annak, ami itthon is tovább él, bennünk. Marad az őszinte érzés : Köszönöm!