Visszatekintés

Pakolás, bringázás, meleg, fáradtság, izzadás, szemétszedés, döglés, kajálás, barátság, közösség, mászás, sátorozás, kint alvás, ereszkedés, stoppolás, vonatozás, beszélgetés, hazaérkezés. Pár szóban így lehetne összefoglalni a biciklitúrát. 800 kilométer, 13 nap, rengeteg látnivaló és még több emelkedő jellemzi a Pusztuló kövek nyomdokában című, immár kilencedik kalandot.

Akik olvasták blogunkon a sisakos tigris meséjét, tudhatják, hogy ez a mesebeli állat ravasz, furfangos, minden hájjal meg van kenve, pontosan, mint a róka és ráadásul sisakos is. Történetének pedig soha nincsen vége. Könnyű párhuzamot vonni kedvenc mesehősünk és a biciklitúrások között. A különbség csak az, hogy mi nem egyedül, hanem csapatként hasonlítunk a tigrisre. Tisztán, itthoni ágyunkból visszagondolva az elmúlt 2 hétre szinte el sem hiszi az ember, hogy néhány napja még a Transzfogaras szerpentinjein tekertük a pedált, hagymapucolástól könnyezett a szemünk vagy éppen olyan sebesen száguldottunk pléhszamarunkon, mintha a sisakos tigris loholna mögöttünk. A szász falvak gyönyörű és egyben szomorú látványától kezdve a Transzfogaras vadságáig, majd a Ramnicu Valcea-i nyomortól Szeben német tisztaságáig és szépségéig mindent bejártunk. 39 egyéniséggel elindulva egyetlen csapattá formálódtunk. Talán ez a biciklitúráknak a legnagyobb erénye – megtanulunk csapatban dolgozni, társaink jóllétére is figyelni. Pár nap elteltével már nincs olyan, hogy újonc és veterán, mindenkinek tudnia kell a helyét és mindenki lehetőségei szerint hozzáadja önmagát a túra működéséhez. Tűzgyújtásra, táborverésre, pakolásra, autóvezetésre, blogírásra, jóformán mindenre akadtak jelentkezők. Pontosan ez volt a legnagyobb pozitívuma ennek a túrának – egy-két helyzetet leszámítva mindig jó volt a hangulat és mindenki szívesen hozzátette a maga kis részét.

800 kilométer tekeréssel és számtalan élménnyel gazdagodva tértünk haza erről a túráról is. Bár a szászok öröksége szomorú, fontos volt látni ezt a vidéket, mert így lehet, hogy el tudjuk kerülni azt, hogy a magyarság ugyanerre a sorsa jusson. A romba dőlt házak és templomok láttán az a keserű érzés keringett bennünk, hogy mennyivel szebb lenne Erdélyország, ha ez a népcsoport nem tűnt volna el örökre. Egy-két templomot felújítottak ugyan, de semmi remény nincs arra, hogy valaha valaki használni fogja ezeket. Egyedül múzeum céljából léteznek még és talán pár év múlva már el sem hiszik az emberek, hogy 1980-ban még virágzó németajkú közösség élte itt mindennapjait. Nem véletlenül neveztük el expedíciónkat Pusztuló kövek nyomdokában címmel. Sajnos bármerre indultunk el eddig, mindig találkoztunk régmúlt idők lepusztult vidékével. De ha nem vagyunk tisztában múltunk jelentőségével, akkor hiába is próbálunk magyar jövőt tervezni a földkerekség ezen kicsiny részén.

Jó érzés itthon lenni, jó érzés megfürödni és tisztának lenni, de azért szívesebben ébredne az ember reggel 7-kor újra a meleg napsugarak csiklandozására a szabad ég alatt vagy éppen a hideg hajnali levegőre 1600 méter magasan a Transzfogarason (kiderült, hogy vannak olyanok, akik tényleg nem tudnak elszakadni a túrától – Papp-Szentannai Balázs első itthoni éjszakáján kint aludt a kertben). No de sebaj, majd jövőre, a 10-en. Végezetül köszönjük szponzorainknak, szüleinknek, a rendőrségnek, szállásadó volt kollégistáknak, amerikai vendégeinknek, mindenkinek, aki legalább egy korty vízzel segítette biciklitúránkat. Nagy szükségünk volt minden támogatásra, legyen az csak egy hajrá vagy sok sikert. Idénre ezzel zárjuk a blogot, élvezzék tegnapi képeinket, jövőre újra jelentkezünk a jubileumi 10. biciklitúrával.