13. nap - hazaérkezés

Hihetetlen, de hazaértünk. Kész, vége, a tulajdonképpeni túra lejárt. Bármennyire is nehéz kimondani, elfogadni, sajnos a tényeken nem tudunk változtatni. De mielőtt elütne mindenkit a mélabús hangulat, tartozunk az utolsó nap beszámolójával, úgyhogy mindent csak szépen sorjában a maga rendjén.

Szóval a tegnap mind kint aludtunk. Ezt már mindenki tudja, viszont azt még nem meséltük, hogy váratlan vendégeink akadtak az éjszaka folyamán, akik úgy gondolták, hogy ránk fér egy kis energiabomba. Elkezdtek almákkal célozni bennünket. Szerencsére mindenki résen volt, és Feri egy nagyon morcos hangon és nem túl kedves hangvétellel megkérdezte, hogy szeretnének-e egy négy szemközti beszélgetést, mert ő hajlandó erre, de a barátaink inkább a futást választották. Aztán még egyszer visszatértek, de ezúttal elég volt annyi, hogy megmozduljanak a fiúk, s aztán békén hagytak.

Reggelig a légy sem ártott nekünk. Aztán valamikor reggel korán erőt vettünk magunkon, s még egyszer utoljára együtt reggeliztünk, összepakoltunk, és nekiláttunk a szokásos reggeli megbeszélésnek. Tulajdonképpen nem is volt annyira szokásos, mert egy kicsit hosszabb volt és mivel az utolsó különlegesebb is. Zsolt elkezdte naponként felsorolni az eseményeket s mindenki, hozzátehette azt ami éppen csak eszébe jutott.

Nagyon jó volt újra átélni a túrát, szavakban, úgy ahogy mi láttuk, s ahogy megmarad számunkra. Aztán mindenki elmondhatta, azt hogy mit várt el a túrától, mi az, amit kapott a két hét alatt, és mi az, ami számára nagyon különleges volt. Nehéz lenne elmondani mindazt, ami ott elhangzott, de az tény, hogy mindenkiben megmozgatott valamit az elmúlt két hét, és egy kicsit más emberként tért haza mindenki. Az alkalmi ,,nehéz kondíciók”, a sikerélmények, a nagyszerű csapatmunka, a közös teljesítmények, a finom ennivalók, a tábortüzek hangulata, az egymás iránt érzett bizalom, a nehéz pillanatokon való könnyed átjutások, mind olyan dolgok, amelyek mély nyomot hagytak mindenikünkben, és sok mindenre megtanítottak.

Aztán nem akartuk sokat szaporítani a szót, részben azért, hogy ne legyünk nagyon depressziósak, részben pedig azért, mert elég hosszú út állt előttünk, úgyhogy gyorsan lelocsoltuk egymást, s bringára pattantunk. A forgalom eszméletlen volt, de azért rendesek voltak velünk a sofőrök és nem bántottak. Enyedig hamar eljutottunk. Ennek jutalma is lett: mindenki kapott egy óriás hot-dogot.

Sajnos rossz helyre parkoltunk, s ennek is meglett az eredménye. Egy köztisztviselő (mert nem volt igazából rendőr) meg akart büntetni. Szóltunk neki, hogy azért még sem kéne az utolsó napunkat elrontsa, de ő valószínű nagyon elhatározta magát, hogy valakit ma megbüntet, s pont mi akadtunk útjába. Aztán látta, hogy nem vagyunk egy könnyű eset, s hívta a felettesét, akinek valószínűleg nehéz napja volt, s nem kínozott bennünket, figyelmeztetett, jó utat kívánt s tekerhettünk tovább. Sajnos nem sokkal Enyed után úgy döntöttünk, hogy mind kocsiba ülünk, mert a szűk út miatt akadályoztuk a forgalmat is, s mi sem tudtunk nagyon haladni.

Márpedig nekünk mindenképp délután 6 órára itthon kellett lenni, várt a sok sütemény és más finomság, na meg a kedves szüleink, nagyszüleink, barátaink, és a kolozsvári magyar televízió, úgyhogy egy kicsit csaltunk. Valahogy befértünk a kocsikba, Tamás kétszer fordult, s a szívósabbak az utánfutóban utaztak (tudjuk, hogy ez illegális, de higgyék el nagy buli), úgyhogy mind elértünk Tordára.

Itt kicsit elkeseredtünk, ugyanis azt a hírt kaptuk, hogy Kolozsváron esik, ráadásul az útszakasz is nagyon forgalmas volt, az idő is telt, úgyhogy amikor a rossz hírek okozta végelgyengülés szélén álltunk kieszeltük, hogy még csalunk egy kicsit, s a Felek tetőre is kocsikkal megyünk, s onnan aztán leereszkedünk. Na ezt így ahogy kigondoltuk véghez is vittük. Köszönjük Fehér Zalán szüleinek, hogy segítettek, s néhányunkat felszállítottak a tetőre, hogy ne kelljen Tamásnak kétszer járni, illetve azt is, hogy nem mondták el senkinek a turpisságot.

Innen a hangulatunk egyre csak fokozódott, nem elég, hogy mászás nélkül ereszkedtünk egy jót, még az eső sem esett, s aztán amikor közeledtünk az iskolánkhoz, már nagyon nyugodtak és boldogak voltunk. Szülök mindenhol, az iskola sarkán, az utcákban, és mind nekünk tapsoltak. Aztán a látvány ami az udvaron fogadott….az meg egyenesen mesés volt. A túra történelmében még nem volt ilyen szép érkezésünk talán.

Egyrészt nagyon boldogak voltunk, mert sokan eljöttek, másrészt pedig az a rengeteg finomság, amivel vártak…hát ezért megérte 800 kilométert tekerni. Nagyon szépen köszönjük mindenkinek mindazt amivel és ahogyan vártak. Jól esett, hogy még így koszosan is nagyon vártak bennünket haza, és nem is akárhogy. Nagyon köszönjük az anyukáknak, nagymamáknak a finomságokat, az apukáknak pedig a székeket. Rengeteget segített, hogy nekünk csak örülnünk kellett annak, hogy épségben hazaéretünk mindannyian, és nem kellett ezekkel foglalkoznunk. Nagyon köszönjük mindenkinek!

Aztán kiosztottuk egymásnak az okleveleket, ami Feri keze munkáját dicséri. Ha valaki majd kézbe kapja, akkor majd megérzi annak a súlyát, és biztosan meg is érti a lényegét.

Ez volt az első alkalom, amikor az okleveleket így, a szülők társaságában nyújtottuk át egymásnak, és különösen jó érzés volt nekünk is és a közönségnek is. Az okleveleken amúgy egy szöveg állt, mindenkinek személyre szólóan, megköszönve az egyéni hozzájárulást és hozzáállást, illetve felelevenítve néhány viccesebb esetet. A végén pedig mindenkinek egy mottó volt írva, a személytől leggyakrabban hallott mondat általában. Mindez egy méltó hivatalos zárása volt, mindannak ami velünk történt.

És hogy miért nevezhető hivatalos zárásnak a mai? Azért kedves hűséges olvasóink, kedves bringás csapat, akik most már az otthoni kényelmet élvezve olvassátok mindezt, mert a túrát csak hivatalosan lehet lezárni. Meg vagyok győződve arról, hogy habár az együtt tekerésnek vége, legalábbis a túra formájában, mindaz, ami ott történt, ami velünk megesett, amin együtt mentünk keresztül, és aminek két hétig ízig-vérig részesei lehettünk nem zárható le egyik napról a másikra. Úgyhogy ne lepődjetek meg, ha ma éjszaka nem fog annyira kényelmesnek tűnni az ágyatok, mint a sátor eddig, vagy ha már nem kapjátok a helyeteket a széken, és a földre kívánkoztok, ezek mind a mellékhatások, de hozzánk tartózik és belefér.

Kedves szülők, még egy darabig viseljék el, ha nem akarnak majd minden este zuhanyozni, ha mindenképp mosni vagy krumplit szeretnének pucolni, vagy ha másról nem tudnak mesélni csak a bringáról vagy a maffiázásról, de már tagadhatatlanul belénk ívódott ez az életstílus, és kell egy kis idő ahhoz, hogy visszaszokjunk.

Mindezt nézve egyértelmű, hogy csak annak a bizonyos két hétnek van vége, de mindaz, ami ez alatt velünk történt még sokáig fog bennünket kísérni.

Köszönet jár minden egyes csapat tagnak, mert ha csak egy valaki hiányzott volna, nagy veszteséget jelentett. Szép munka volt, szép teljesítmény volt.

És nem utolsó sorban köszönet illet mindenkit aki, csak végig mellettünk állt és támogatott bennünket akár egy rúd szalámival, akár egy bátorító bejegyzéssel, egy imával. Köszönjük mindenkinek, mert higgyék el, egyedül mi sem tudtuk volna megvalósítani.

Most pedig egy ideig elvonulunk, megpróbáljuk megemészteni a történteket, és lekezdünk tervezgetni, álmodozni. Hogy mi lesz belőle, merre kóborolunk el jövőre még mi sem tudjuk, de hogy megyünk, az szinte biztos. Úgyhogy még nézegessék a képeket, csodálják, s majd újra jelentkezünk.