7. Nap

7.nap

                Ma reggel már biztosan tudtuk, hogy szükségünk volt a tegnapi pihenőre. Viszonylag egészségesen és kipihenten vágtunk neki a „kettő az egyben” napnak, hiszen be kellett hozni a lemaradást. 130 kilométer állt még előttünk az Ökörmezőhöz közeli táborhelyünktől. A napot bundáskenyérrel és teával kezdtük, összeszedtük a tábort, majd 11 óra tájt kezdődött a mászás. Rögtön a táborhely után várt ránk az első kaptató: 10 kilométeres szakasz, melynek az eleje lassan, az utolsó 2-3 kilométer pedig szerpentin formájában emelkedett. Megemlítendő, hogy amikor az első csapat a tetőre ért, Zsolt hamar felült az első biciklire és legurult egészen a Feriig, aki zárta a sort, majd egy kis csalással ő is kimászta a dombnak egy részét.

                Késöbb kiderült, hogy ez lesz a túra legmegerőltetőbb napja. És nem a kilométerszám, hanem a hegyek miatt. Még a Vereckei-hágó előtt sikerült elfáradnunk. Alsóvereckén, a hágó előtti utolsó faluban tartottunk egy nagyobb pihenőt, majd nekivágtunk a túra célpontjához vezető útnak. 10 kilométer választott el minket a tetőtől. A  sofőrök meglepetésére, akik azt jósolták, hogy órákat fogunk eltölteni a szerpentinek megmászásával, a banda nagyon hamar megmászta a Vereckei hágót. Ráadásul szinte mindenki biciklin. Köves, kanyargós, elhagyatott út vezet fel a csúcsra, az ukránok szinte nem is használják.  Délután fél 6-kor érkeztünk az emlékműhöz, arra a pontra, ahol 1100 évvel ezelőtt Árpád és magyar serege állt. Az emlékmű története röviden az, hogy építése óta 10-szer lefestették az ukrán nacionalisták sárga-kékre, majd pár elszállt magyar piros-fehér-zöldre, de minden alkalommal a kárpátaljai magyarok lecsiszolták és letakarították a festéket róla. Mi pont jókor jöttünk, az emlékmű a teljes pompájában díszeleg a hegytetőn.

                1 órát töltöttünk itt, ami nagyrészt a kajálással telt el. Párizsit és pátét ettünk, eldöntöttünk, hogy hogyan tovább. A terv abból állt, hogy leereszkedünk a hágóról, megkeressük az Árpád-vonal egyik megmaradt bunkerét Felsőgereben neveztű faluban, majd két csapatra oszlunk. Egy éjjeli bringás, meg egy vacsorakészítős, blogfeltevős csapat, akik előremennek Munkácsra a szálláshelyt elintézni. Az ereszkedő után 20 kilométerre volt a bunker. Be volt zárva, de a falra két telefonszám volt festve. Az egyikről kiderült, hogy az ukránul illetve oroszul beszélő idegenvezető tulajdona. Zsolt megpróbált értekezni vele mindenféle nyelven, de sehogyse ment. Majd Botinak támadt egy zseniális ötlete: megkocogtattuk egy kővel a vasajtót, amiből az ukrán Úr megértette, hogy ott állunk a bunker előtt és azt felelte, hogy „pjatj minut”, vagyis öt perc. De lehet, hogy tizenöt, mert csak ennyi idő után érkezett meg. Ez a bunker viszont, több óra várakozást is megért volna. Hihetetlen, hogy milyen rendszert alakítottak ki a magyar és a német katonák a II. Világháborúban a föld alatt. Hideg és nedves levegő volt bennt, viszont teljesen védett, több kilométeres alagútrendszer. 

                A bunker után a terv szerint kettéváltunk. Boti és Péter előrementek az audikkal, 10 kemény bringás pedig nekivágott az éjszakának: Sanyika, Dávid Úr, Ervin, Ballán Dávid, Balázs, Szabi, Tóth Dávid, Nyitrai tanár úr, Bányai Béla és Zozó. A blog irásának időpontjában, azaz 11 óra 36 perckor a kaja már készül, a bringások pedig most érkeztek meg a munkácsi iskola udvarára. 40 kilométer éjjel nem semmi, ráadásul 2 óra alatt letekerték az egészet. Ma tornateremben alszunk, holnap pedig újra pihenő. A munkácsi vár, illetve Munkács felfedezésre vár ránk. A mai szálláshelyünkért külön köszönet Popovics Bélának, a helyi iskola történelemtanárának, akinek segítségével itt aludhatunk, illetve az iskola igazgatójának.

                A késői blogfeltevés miatt az üzenetek holnapra maradnak.