9. nap

Mielőtt nekikezdenénk a mai nap beszámolójának, vissza kell ugranunk egy kicsit az időben, mert a tegnapi nap blogbejegyzéséből kifelejtődött a túrának egy nagyon fontos mozzanata: a beavatás. Évek óta hagyomány már, hogy az újoncok egy jelképes „ceremónián” vesznek részt, melynek célja a biciklitúrás csapatba való beavatás. Az idén ez a túra 8. napjára maradt, ami azért jó, mert ennyi idő alatt már egy csapat lettünk, egy mechanizmus és mindenki hozzátett valamit, valamivel gazdagította a túra szellemét. Történelmi jelentőségű helyen, Munkács vára előtt történt meg a szertartás. A lovaggá ütéshez hasonlóan, biciklitúrásokká avattuk az újoncokat. Letérdeltek a vár elé, a régiek közül pedig mindenki kiválasztott egy újat és egy-egy mondatot adományoztak nekik útravalóul, majd egy biciklipumpával helyettesítve a kardot, végbement a szertartás gyakorlati része is. 

                No de vissza a jelenbe. A mai nap volt a váratlan fordulatok napja. A munkácsi tejbegrízes reggeli után elindult a csapat Beregszász, illetve a határ felé.  Néhányan még mindig kicsit meghülten, kicsit gyomorfájósan, de beavatottan és felemelt fővel hagytuk el Munkács macskaköves utcáit. Illetve hagytuk volna, ha nem romlik el az Audi 200-nak a radiátorja. Jóformán ki sem értük a városból, amikor Mihai hátulról jelezte, hogy Zsolt valami csíkot húz maga után az aszfalton. No de sebaj, a biciklisek előrementek Tamás és Boti kíséretében, Zsolt, Feri és Mihai pedig visszamentek a városba alkatrészért. 1 órás keresgélés után azt a választ kapták, hogy a legközelebbi találó alkatrészt Kievben keressék. És akkor a csapat úgy döntött, hogy változtatunk egy picit a bicatúra útvonalán és egy kis kerülővel Kiev, Chisinau, majd Iasi fele érkezünk haza. Ha a pénzünk és a kajánk el is fogyna, legalább Antika nyugodtan befejezhetné a sisakos tigris meséjét.... J. Na de... valójában végül úgy történt, hogy mire Zsolt, Feri és Mihai megjárták az összes szervízt Munkácson, a biciklisek már majdnem Beregszászon voltak, ezért nem fordulhattunk vissza és másképp kellett megoldani az Audi betegségét. Feri szerint ő is elkapta a gyomorbajt tőlünk, valószínüleg ivott utánunk valamelyik kólásüvegből, ezért most ő is gyengélkedik. Végül hozzákötötték a Transporterhez  és elindultak a bringás csapat után, majd egy élesebb kanyarban  elszakadt  a vontatókötél és a konvoly leállt az útszélén, egy Gát nevezetű faluban. Rögtön az első házból kijött egy magyar ember, aki segíteni próbált. Elmagyarázták neki, hogy mi a baja az autónak, mire ő felhívta Sanyibácsit, az pedig Pistabácsit, akinek éppen akadt a 2 kilométerre levő bontóban egy vadiúj radiátora, ami még olcsóbb is volt mint minálunk. Szóval a Munkácstól 717 kilométerre levő Kiev helyett csak a 20 kilométerre elhelyezkedő Jánosi faluig kellett elvontatni az Audit. Ez volt a nap első része. A siker láttán mindenki boldogan ült be a beregszászi vendéglőbe a helyi specialitást, pirogot ebédelni (amiről kiderült, hogy a neve Pelmeni, azaz húsos dereje). 

 

 

 

                A nap második része Beregszásztól a határig vezető 40 kilométeres útszakasz volt. Nyílegyenes út, hegyek, dombok nélkül, mintha Magyarországon, a Pannon alföldön járnánk. A meleg újra megtámadta a bicikliseket, majd az egyetlen hosszabb megállónk a tiszaújlaki Turul-madár szobornál volt. Ez a Rákóczi vezette kuruc csapatok első győzelmét jelképezi, 1703-ból. 

                    Újabb 10 kilométer után pedig következett a vám, ami újra kiváltotta belőlünk az Ukrajnába való bejövetel előtti izgalmakat. És most nem alaptalanul. Ahogy odaértünk, az ukrán vámos (aki egyébként magyar volt) első reakciója az volt, hogy itt bizony se biciklivel, se gyalog nem lehet átkelni. Ezért felpakoltunk minden biciklit a trailerre, az autókba beültettük a kiskorúakat, a többieknek pedig a vámosok kerestek más átkelési módszert. Megállították az utánunk következő autókat és ahol volt hely, oda beültettek minket. Útközben kiderült, hogy a legtöbb autós cukorkereskedő volt, mert Ukrajnában a fele annyiért árulják a cukrot. Körülbelül 2 óra izgalom után sikerült átjönnünk a vámon. Szerencsétlenségünkre pont egy személyzetváltást fogtunk ki, ami azzal járt, hogy fél órát szünetelt a vám. A román oldalon is rendesek voltak a határőrségiek, nem kutatták ki a csomagjainkat, elég volt az utánfutókat kinyitni és már mehettünk is. Körülbelül fél 10-re már át is léptük a határt. A blog írásának időpontjában pedig a túrterebesi iskola udvarán fő a vacsora, a finom spagetti és mindenki készül lefeküdni a hosszú nap után. 

 

                Külön köszönet azoknak a sofőröknek, akik segítségével átjutottunk a határon, hiszen a cukorkereskedők között akadt olyan  is, aki szívesen felvett pár sárgamellényes biciklist.