5. Nap

Ötödik nap szinte legvégén Orsováról jelentkezünk. Elnézést kérünk a késésért, de egyik leghosszabb napunk volt, így később került sor a bejegyzés megírására.
Reggel már-már úgy tűnt, hogy az eső csak legyőz bennünket, de azért nem hagyhattuk magunkat. Amilyen szép idő volt megérkezésünkkor, pont olyan rossz lett a reggeli induláskor. Így gyorsan a szobáinkban megreggeliztünk, majd összegyűltünk egy rövid megbeszélőre és indultunk is Karánsebesre, dacolva esővel, felhővel és szembeszéllel. Elvégre a jó idő nem rendelésre jön, s ha egyszer elindultunk, az eső nem indok a visszaforduláshoz. Három csapatban haladtunk, meg-megállva, bevárva egymást, Economic és narancslé szünetet tartva. S mindez pont elég volt ahhoz, hogy Karánsebesre beérjünk.

 Itt már a jó idő várt bennünket és a kauflandi híres „cabanos” és „mici”. Az eladónők nem hitték el, hogy egyszerre negyvennél több adagot adtak el a pórtékájukból, így az ennivaló mellé kartonból rögtönzött székekkel is gyorsan megkínáltak. Itt Karánsebesen két kedves emberrel is találkoztunk. Egy Csíkszeredából elszármazott kedves hölggyel, Marika nénivel, aki annyira megörült az ékes magyar szónak, hogy azonnal közénk állt és mesélt magáról, történeteiről, a városról, az ottani helyzetről. A másik nagyon kedves személy Péterfi Sándor mérnök úr , volt kollégista, egykori biciklitúrás, aki most épp Karánsebesen dolgozik. Úgy látszik bármennyire is nagy és kerek ez a mi bolygónk, kollégisták mindenhol akadnak, és ez rettenetesen jó érzés. Köszönjük neki, hogy munkáját félbeszakítva szánt időt ránk, és meglátogatott. Időnként nagyon jól esik ismerősökkel, régi jó barátokkal találkozni.

Karánsebestől kettészakadt a csapat. 12 kemény legény tekert, a többiek pedig előre mentek a szálláshelyet megkeresni, kipakolni, vacsorát szerezni. Útközben három baleset történt. Közülük egyet kellett orvossal megnézetnünk. Az első Lilla volt, aki minimális horzsolással megúszta, aztán Antika is megmutatta, hogy nem felejtett el esni, enyhe karambol történt Enikő és közötte, de persze jól vannak. Aztán Tulkos Tamás zárta a mai esések sorát. Alóla is tisztázatlan körülmények között kicsúszott a bicikli. Az orvos bácsi megnézte, a további biciklizést jóváhagyta, úgyhogy gond egy szál sem.

Vacsorát már rég elpusztítottuk, rácson sült csirkemellet, szalma krumplival. Most mindenki zuhanyozik, és lassan elcsendesedik. A szobáink nagyszerűek, gyönyörű a kilátás, pont a Dunára, úgyhogy reggel jó lesz majd itt ébredni. Egy gond van, kb. 12 125 659 – en vagyunk a szobában, azaz 7-en + 12 125 652 szúnyog, de csak elférünk itt egymás mellett. A régi túrások, ha olvassák, Duna Deltás hangulatunk van, csak épp szobákban.

Ha még ma elnézik nekünk, akkor ma sem üzennénk, talán annyit mind, hogy az esőt ma is legyőztük, és úgy is továbbmegyünk, tőlünk eshet, amennyit csak akar. Mi pár napon belül úgyis Rodostóban leszünk, csináljon amit csak akar, és kész. Holnap pihenőnap, úgyhogy este ígérjük, jó sokat üzenünk sőt, csak üzenni fogunk.

4. Nap

Ha az elmúlt napokban folyamatosan az esőre panaszkodtunk, most megkaptuk a magunkét. Lejöttünk a hegyekből és máris banán/bicajosrothasztó meleg és szembeszél várt ránk a Lugos fele vezető úton. Joggal vádolhatnak azzal, hogy folyton az időjárást rosszaljuk, de hát ez az igazság. De sebaj, szerencsére elkerültük azokat a piros jelzésű állapotokat és árvizeket, amelyekről fél füllel értesültünk a napokban.

Reggel a marosillyei Bethlen-kastély udvarán ébredtünk, a Veres-bástya árnyékában. Vendéglátóink, a dévai Szent Ferenc alapítvány munkatársai, voltak olyan kedvesek, hogy miután ingyen megszállhattunk a kertben, a Bethlen-múzeumot is megmutatták nekünk. Az egyetemista lányok, akik nyaranta a bástyában laknak a turisták fogadása végett, az este még a vacsorakészítésben is segédkeztek. Szóval főnyeremény volt a szállásunk, de Törökország még mindig ezer kilométerre van...

Dél körül nekivágtunk a lugosi útnak – 80 kilométer állt előttünk. Remekül haladtunk három csapatban, kétszer-háromszor bevárva egymást, egyetlen nagy pihenővel és ebédszünettel. A nap fénypontját pedig az jelentette, hogy találkoztunk egy másik biciklitúrával (!!). Eddigi túráinkon is találkoztunk bringásokkal, de hozzánk hasonlóval még soha. Ráadásul egy vajdasági magyar bringás csoport került utunkba. Tizenhatan voltak és tizenkettedik alkalommal szervezik a Madéfalva–Székelykeve biciklitúrát (ez a település neve ellenére Szerbiában van). Állításuk szerint a község lakossága a madéfalvi veszedelem idején települt a mai vajdaság területére, ennek emlékére szervezik a túrát. Volt köztük 16 évestől kezdve 60 éves bringásig minden korosztály. Többször is találkoztunk velük a nap folyamán, egyik pihenőnél pedig szelfiztünk velük egyet, illetve ajándékoztunk nekik pár régi túrás DVD-t.

 Ebédszünetünket Facsádon tartottuk, ezúttal párizsit majszolva. A lényeg viszont a hely egyedisége: Facsád ugyanis arról híres, hogy itt található Gheorghe Gheorgiu Dej volt kommunista államfő repülőgépe. Ráadásul kocsmának berendezve. A sztori úgy hangzik, hogy 1970-ben ezen az útvonalon szállították a gépet, de egy vasúti híd miatt nem tudták továbbvinni és otthagyták egy facsádi telken. A jelenlegi tulaj pedig nem más, mint ennek a területnek az örököse. Otthagyták neki a gépet, ő pedig berendezte és mutogatja azoknak, akik arra járnak, illetve egy kiskocsmát is nyitott a gép árnyékában. Itt fagyiztunk mi is és megnéztük a Duna TV Térkép című műsorát, melyben helyet kapott a biciklitúránk. Szép kis riport, reméljük online is elérhető lesz a napokban. Keressék, nézzék, mert mi úgy döntöttünk, hogy ennyi elég volt, mehetünk is haza, mert bekerültünk a tévébe. Esetleg bevágjuk magunkat photoshoppal a Márvány-tenger partjára vagy az isztambuli Kék-Mecset elé és kész.

No de azért Lugosig valahogy letekertük még, már csak azért is, mert pizza várt a szállásunkon. Egy helyi iskola bentlakásában alszunk, lezárva egyúttal jó időre a sátrazásokat. Legközelebb Törökországban, hét nap múlva alszunk sátorban vagy a szabad ég alatt. Addig a bentlakások és panziók luxusára számíthatunk.

A nap legfontosabb eseménye természetesen a végére maradt – immár negyedik alkalommal ünnepelhettük a túrán Enikő dokinéni születésnapját. Fagyitortával és egy biciklis szemüveggel leptük meg. Ezúttal a huszonharmadikat ünnepelte és a blogról is kívánunk neki sok-sok boldog születésnapot és még legalább huszonhárom biciklitúrát.

A mai napról ennyit, holnap tovább tekerünk Orsova fele, mert mégis úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk – nem elég nekünk a Duna TV, mert vár Rodostó és Isztambul. 

A mai üzenetek elmaradnak, mert a bentlakási körülmények miatt nem tudjuk összegyűjteni őket. De minden rendben van mindenkivel és ígérjük, holnap bepótoljuk. :)

3. Nap

Lehet, hogy ma a megszokottnál rövidebbek leszünk, kérjük bocsássák ezt meg nekünk, viszont pont abban a pillanatban, amikor a mai bejegyzés megírása elkezdődött, már tálalják is Antika főkuktából mesterszakáccsá fejlődött chef borsófőzelékét, úgyhogy mielőtt mind elfogyna a 80 személyre szánt vacsora, gyorsan mesélünk a mai napunkról, illetve mind aggodalom megszüntetése végett a tegnap éjszakánkkal.

Szóval, azt már mondtuk, hogy vendégeink érkeztek, a verespataki „Fogadj örökbe egy házat” kezdeményezés önkéntesei, akiket, hát szerénység ide vagy oda, az az igazság, hogy a gulyásunkkal meghódítottunk. Mind nagyszerű emberek voltak. Fiatalok, akik a nyarukat arra áldozzák, hogy a Verespatak műemlék épületei szakemberek vezetésével megmentsék a teljes megsemmisüléstől. És (figyelem!!!) mindezt ingyen és bérmentve csinálják saját szabadidejükben. Ilyenkor rettenetesen hálásak vagyunk, hogy a túra során nem csak csodálatos helyekkel, hanem nagyszerű emberekkel is találkozhatunk, akik még hisznek abban, hogy a pusztulás folyamata megállítható, és tesznek is ezért. Na szóval velük vacsoráztunk. Aztán jött az éjszaka. Nem hittük, hogy szárazon megússzuk, de a sátraink és a rájuk, szakszerűen terített nájlon újra kiállták az eső próbáját. Itt-ott, ez-az vizes lett, de hát úgy tűnik, hogy az eső újra és újra ki akar fogni rajtunk, de csak nem sikerül neki. Úgyhogy reggel mind szárazon ébredtünk, gyorsan eltűntettük a teát és a finom kakaós-rahátos-diós kalácsokat s elsétáltunk az unitárius templomba, ahol Tica, Sorin és Ștefan Bâlici barátainkkal találkoztunk. Mind hárman egy szebb jövőt álmodtak Verespataknak, és mind hárman tesznek is ezért. Külön kiemelném, hogy hármójuk közül egyedül Sorin verespataki, Tica suceavai, Ștefan Bâlici pedig brassói születésű. Tica cserkész csapatot alakított, Sorin azért harcol, hogy a falu ne csak a bányászatból élhessen meg, Bâlici pedig a csodálatos műemlék épületek megmentésén dolgozik. Volt miről mesélniük, szívesen hallgattuk volna őket egész nap, sőt maradtunk is volna, viszont a kilométerek nem tekerődnek maguktól, hajtani kell azt a pedált. Arra viszont jutott még időnk, hogy római tárnákat meglátogassuk, s utána, hogy könnyebben menjen az a bicikli pár finom szalámis-sajtkrémes-sajtos-paradicsomos-uborkás-paprikás-oregános szendvicseket és nutellás kenyereket megegyük. Aztán gurultunk, hol szemerkélő aprószeműben, hol verőfényes napsütésben Brád felé.

Az út nagyon jó volt, kicsi emelkedő, hosszú ereszkedő, pont olyan, amilyennek lennie kell.

Aztán Brádon gyümölcsből is feltankoltunk: hideg és hamvas görög és sárgadinnye, édes barack, savanykás zöld banán. Rövidet pihentünk s indultunk is a szálláshelyre. Egy csapat előre indult, hogy sátrat húzzon és vacsorát készítsen. No nem azért mert késésben voltunk, hanem mert ma megengedtük magunknak. Sajnos az út most már kissé nehézkesebb volt. Épp szélesítették az útat így lassabban haladhattunk, viszont kellő fegyelemmel és kitartással ezen is átestünk. Útban a mai sátorhelyre megálltunk megnézni a branyicskai gyönyörű Jósika kastélyt, amely a feltérképezéskor öregotthonként működött, de ma már teljesen üresen állt, a bejárati üres kapusszobában magában égett a villany, miközben mellette csendesen roskadozik az egyszerűen csodálatos kis kápolna. Szomorú látvány, de valós és sajnos nem egyedüli. Egyedül a rozsdás kapu előtt díszelgő fehér oroszlánszobrok tudnának elmondani még a letűnt fényes kor nagyszerű meséit, mert úgy látszik, hogy falu és egyház egyaránt megfeledkeztek róla.

A lehangoló látvány után 10 kilométert gurultunk és már Marosillyén is voltunk. A Bethlen kastély udvara és a vacsora illata várt (közben már el is fogyott). Mosakodtunk és fütyörészve álomba szenderülünk, de előtte pár szót még üzenünk.  

Arni: Ma sem mondtam vicceket, jól vagyunk és mindjárt kész a vacsora.

Réka tanárnő: Üdvözlöm Pétert és Kingát, érezzétek jól magatokat nálunk. A malacot nem szabad hergelni, mert spriccel.

Balázs: Ez a nap is nagyon jó volt.

Seres: Minden rendben, ne hívjatok, nincs térerő. Töltsétek fel a telefonra a roamingot.

Ferike: Jól telik a túra.

Lilla: Szeretlek titeket.

Kázmér:Jól vagyok, minden rendben.

F.Timi: Szeretem az ereszkedőket.

Cs.Robi: Jól vagyok, semmi bajom. Hiányoztok.

Z.Orsi: Minden oké, és a 3. nap csodáltos volt.

Foga: Elnézést kérek, hogy nem üzentem, de minden jól van, jól vagyok. Eléggé keményen nyomjuk az első csapatban, de bírom az iramot. Remélem otthon is minden rendben van, és Blacky is jól van.  P.S.: Aramisz szeretlek.

Farkas: Már-már elkezdtetek hiányozni, viszont nem tudlak felhívni. Számomr ma  inkább egy pihenő nap volt, és kipihentem magam. U.i.: Tanítsátok meg Angyalt ülni.

J.Orsi: Jól vagyok, ölelek mindenkit.

T. Dávid: A telefonom valameik kocsi mélyén van. Hívlak titeket holnap Lillától.

Szabi: Sikeresen lejárt ez a nap. Beültem a kocsiba, hogy készítsük elő a táborhelyt. Puszilok mindenkit.

B.Timi: Jól vagyok, minden rendben, a térdem sem fáj már annyira. Puszilok mindenkit!