11. Nap

11.nap

                Napsütéses reggelre ébredt a tábor a biciklitúra utolsó napján. Talán ez volt a 11 nap legmelegebb reggele, mert a Szamos menti táborhelyünkön egyetlen fa sem állt. Az autók és utánfutók árnyékában meghúzódva reggeliztünk, majd 11 óra tájt elindultunk a végállomás, Kolozsvár felé. Még mindig 130 kilométer volt előttünk, de úgy döntöttünk, hogy ennek csak a felét tesszük meg bringán, mert többé-kevésbé be szeretnénk tartani a szülőknek ígért hat órai érkezést. 

 

 

 

                A Zsibó fele vezető útnak 11 biciklis vágott neki, a többiek pedig autókban ülve előrementek, hogy megírják az okleveleket, illetve hogy gyorsabban tudjunk haladni. A főhadiszállást a Nagyesküllő előtti dombra tűztük ki, Feri és Boti pedig üres autókkal és trailerrel visszafordultak a többiek után.  A bicikliseket a már megszokott forró napsütés követte végig a Szamos partján. Az egyetlen kísérőautó Zsolt 200-as Audija volt, amelyben még Zozó, mint kamerás, illetve Enikő, mint orvosnéni is helyetfoglaltak, ezért maximum 2-en férhettek volna be az autóba, úgyhogy csak az vállalta a bringázást, aki biztos volt abban, hogy közepesnél gyorsabb tempóban  tartani tudja a lépést (késöbb kiderült, hogy ez egy 30-as átlag). Összesen két pihenővel körülbelül 55 kilométert haladt a biciklis csapat. Zsibótól pár kilométerre ért utol minket Feri. Felpakoltuk a bringákat a trailerre, mi pedig beültünk az autókba és 40 kilométert haladva megérkeztünk a főhadiszállásra, ahol az első csapat kipakolta már a nájlont, illetve a pátét, csokit és lekvárt. Az egyetlen gond az volt, hogy későre járt az idő. Az eredeti terv szerint innen újra bringára ültünk volna és 30 kilométert tettünk volna meg Kolozsvárig. De már 5 óra volt és még meg kellett ejteni a hagyományos túra végi beszélgetést. Úgy döntöttünk, hogy ez fontosabb, mint hogy bringákra üljünk és bevágtassunk Kolozsvárra, ezért szántunk inkább erre egy órát. A beszélgetés abból állt, hogy megosztottuk egymással gondolatainkat a túrával kapcsolatosan, pozitív és negatív élményeket, illetve visszapergettük az időt 11 nappal ezelőttre és 10 percben, kulcsszavakat mondva, végiggondoltuk mégegyszer az egész történetet. 

 

                Már majdnem 6 óra volt, mire elindultunk a beszélgetés helyszínéről. Autókkal is még egy órába telt, amíg elértük a Kolozsvár táblát Kajántó felöl. Itt újra biciklikre szálltunk és begurultunk a városba. Ez volt az első olyan túra, amikor ebből az irányból érkeztünk haza. A Reálnál balra fordulva, a „Möröstéri” piac felől tekerve láttuk meg az iskola kapuit. Illetve csak láttuk volna, ha a Kossuth Lajos utcában nem az U focicsapat szurkolótábora tartott volna felvonulást. A rendőrök gyorsan megkérdezték tőlünk, hogy a bordó-fehér zászlós autók velünk vannak-e, mert CFR szurkolóknak néztek ki. Persze nem tévedtek sokat, sőt egyáltalán.

 

                No de minket egyáltalán nem érdekelt semmi ilyesféle felvonulás, ezért a szülők tapsviharát boldogan fogadva végre megérkeztünk az udvarra. Örömmel láttuk, hogy nagyon sokan összegyűltek és kiváncsiak voltak 34 koszos, „illatos” és napbarnított biciklisre. Ünnepélyes keretek között átadtuk az okleveleket, amelyen Feri csodálatos rajza, illetve egy személyes szöveg és mottó állt, ami a túrán kifejtett munkát dícséri. Antika pedig végre befejezhette a sisakos tigris meséjét. Ez után pedig kiléptünk az ünnepélyes keretekből és bicatúrás módra, tehát kézzel lábbal nekiláttunk a szülők által készített sütemények elfogyasztásának. Köszönjük nekik, hogy a kiéhezett túrásokat ilyen ínyencségekkel kínálják, a Gálfalvi család ráadásul megszemélyesített „biciklistortát” készített nekünk. Továbbra is köszönjük mindenkinek a kommenteket, jókívánságokat és hamarosan jelentkezünk egy részletes összefoglalóval is.

u.i.: A késői blogfeltevés miatt az üzenetek elmaradnak... .

10. Nap

10 nap…a nyolcadik bicatúra utolsó előtti napja…őszintén egész nap azon gondolkodtunk, hogy miképp tudnánk úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy még legalább egy nappal meghosszabbítsuk ezt az utazást. Aztán így a nap vége fele arra a következtetésre jutottunk, hogy nem váratunk sokat magunkra, és tartjuk magunkat az eredeti tervünkhöz, mivel már nekünk is hiányoznak az otthoniak, úgyhogy holnap 6 órakor ünnepélyesen begurulunk majd az iskola udvarára, ahova mindenkit szívesen látunk majd. Ezúttal megkérjük a szülőket, hogy amennyiben lehet, akkor egy kis finomsággal várjanak bennünket, no nem azért mert holnap koplalnánk, csak mert valószínűleg mire hazaérünk már kicsit éhesek leszünk, és jól esik majd  édesanya és a nagymama finom sütije főleg azoknak, akiknek messze még az otthonJ.

   

Az udvaron majd, ahogy eddig is történt átadjuk egymásnak az okleveleket is. Úgyhogy erre az ünnepélyes ,,záró ceremóniára” mindenkit várunk, hiszen ennek a túrának a sikere sokunké.

Na de akkor lássuk csak mi is történt ma velünk, az első itthon teljes napunkon. Reggel egy kis lustálkodásnak engedtünk teret, lassan nyújtózkodva ébredtünk a túrterebesi Perényi kastély udvarán, majd alaposan megreggeliztünk, hiszen egy nagyon kalandos napnak néztünk elébe. Bár az eredeti tervünk reggelire az volt, hogy fenséges virsli lakomát csapjunk meghiúsult (a környéken az összes üzletben nem volt összesen 120 darab virsli), mégis az otthonról hozott finom lekvárokból, zakuszkákból, csokikrémból és pástétomból mégis nagyon díszes reggelit csaptunk, amit persze kakaós kávéval tetőztünk. Pakolászás után gyorsan útra keltünk, és erős az szembeszéllel hősiesen küzdve tekertünk hazafele. Nem messze a kastélytól megálltunk egy minket büszkeséggel eltöltő helyen (főleg Júliát, nem fért a bőrébenJ). Túrterebesen nem rég épült állami támogatással egy sportcsarnok (olyan bádogos, mint újabban mindenhol), amelynek az a különlegessége, hogy egy nagyon derék kövendi származású unitárius emberről nevezték el, Koncz Jánosról. Ez az ember egy nagyszerű és kitartó tornatanár volt, aki e helyt tanított és a helybeliek ma is olyan tiszteletben tartják őt, hogy emlékét a sportcsarnok őrzi.

Miután készítettünk egy csoportképet haladtunk is tovább. Útközben, szokásunkhoz híven pusztuló köveket után kutakodtunk, így akadtunk rá az aranyosmedgyesi romokban heverő kastélyra, amelynek a mára már lerombolt falai is képesek elmesélni egykori nagyszerű múltját. Ismét elkeserítő látvánnyal, de a múltunk iránt érzett büszkeségünkkel hagytuk magunk mögött ezt a helyet. De még mielőtt volna, Zsolt arra gondolt, hogy mi lenne ha…. s akkor közös szavazással eldöntöttük, hogy kipróbáljuk, hogy mi lenne, ha… Na de, hogy eláruljuk, hogy mi lett akkor, amikor Zsolt arra gondolt, hogy mi lenne, ha, mi pedig megszavaztuk azt, hogy kipróbáljuk, elmeséljük: a túrát úgymond ,,megvadítottuk” kicsit. Az történt, hogy két opciónk volt. (1.) A romokban heverő kastélytól vagy azt választottuk, hogy tönkretesszük a kocsikat és egy nagyon poros, köves, rossz úton haladunk együtt, vagy (2.)  visszatérünk mind a forgalmas útra, és ott szép lassan, a kamionosokat megbolondítva haladunk. S akkor jött a nagy ötlet: mi lenne ha a bevállalósabb bringások mennének a magukra, persze a régi bringások vezetésével, és a kocsik visszafordulnának és haladnának a forgalmas úton, s nyolc kilométer után találkoznánk a letérőnél. Na ezt szavaztuk meg, és a végeredmény a következő lett: KALAND!!! Ezt is kipróbáltuk. Feltankoltuk a bringásokat vízzel, meg gumibelsőkkel, s mindenki ment a maga útjára. Nagyon élvezték, főleg a bringások, és abszolút semmi gond nem történt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szükség ezután legalább öt kocsira a túrán, hanem csak azt, hogy ennyi nap után mindenki meg tanult csapatban együtt működni és felelősségteljesen viselkedni, és talán valahol ez az egyik főcélja a túrának.

A találkozás után rövid tekerés várt ránk, ugyanis hamar megérkeztünk Szinérváraljára. Itt a parkban egy hatalmasat ebédeltünk, a mai menü: párizsi (mert azt imádjuk), paradicsom (mert az sosem hiányozhat), friss kenyér (mert ez az alap) és persze vaj (hogy jobban csússzon). Na és ebéd után, mint minden rendes ember, mi is henyéltünk egy jót az árnyékban, majd elindultunk a túra egyik legnagyobb kalandjának helyszínére: a komphoz. Kukoricaföldeken keresztül vezető határúton haladtunk, hogy elérjünk az egyetlen komphoz, ami átvisz a Szamos túloldalára. Ahogy odaértünk, tudtuk, hogy nagy élmény lesz átkelni. A szavak nem elégségesek, helyettük itt vannak a képek. Annyit még elmondunk, hogy lehet, hogy bringások vagyunk, de úszásban sem vagyunk utolsók, mert jó páran közülünk inkább átúszták a Szamost (volt, aki többször is), de a kompot is mindenképp kipróbálta mindenikünk. A tulajdonosa is odakeveredett, aki egy nagyszerű ember, és ő maga vitt át mindenikünket és garantálta a testi épségünket, illetve a kocsik karcmentességét. Nem is történt semmi gond, ahogy ígérte, bármennyire is hihetetlen, az a komp, nagyon biztonságos…bicatúrás szavunkra! Sőt, annyira megkedvelt bennünket, hogy csak a kocsikért kért szállítási díjat, se utánfutót, se személyt, se bringát nem kellett kifizetni, minden teljesen ingyen…hát ilyen az a bizonyos komp és a tulajdonosa.

Három fordulásból mindenki a túloldalon volt, s tekerhettünk is tovább. Aztán, ahogy indultunk Zsibó felé megpillantottunk a Szamos partján egy csodálatos táborozó helyet, amihez fogható kevés van széles e földön, úgyhogy arra gondoltunk, hogy eleget tekertünk ma, s kicsit korábban letáborozunk. Úgyhogy a mai tervet nem teljesítettük teljes egészében, de kaland az volt bőven és élmény is, úgyhogy most azzal az ígérettel, hogy holnap mindenképp beérünk hat órára a sulink udvarára, elbúcsúzunk, mert azért ez mégis az utolsó esténk közösen, így túrán, s most aztán mindenki mindent mesél, s ígérjük…ma nem fekszünk le koránJ.

Jóéjszakát kívánunk mindenkinek, és a holnapi viszontlátásig elbúcsúzunk! Találkozunk holnap hat órakor az udvaronJ. Várjanak majd, mert tekerünk!

Ui. : holnap az udvaron kiderül majd az is, hogy hogyan is kell megfogni azt a ravasz Sisakos Tigrist, úgyhogy már ezért is érdemes majd ott lenni!

Béla: Sajnos már ennek is vége, holnap már otthon leszek. Minden rendben.

Szabi: Jól telt a mai nap. Szerencsére meggyógyultam. Halásztunk!!! Üdv mindenkinek!

Kevi: Puszilom a Fatert, nagyon örvendek, hogy üzentél nekem, remélem, hogy hamarosan találkozunk, addig is kitartást!

Isti: Sajnálom, hogy ilyen hamar eltelt, de ugyanakkor nagyon sok élménnyel maradtam, sok tapasztalatot szereztem bringázásban, sátorhúzásban, sötétben való tájékozódásban, és a türelmem határait is sikerült jelentős mértékben kitolni. Üdv mindenkinek, hamarosan érkezem!

Orsi: El sem hiszem, hogy ez az utolsó esténk! Nem bánnám, ha tovább tartana, jó csapattá kovácsolódtunk, és remélem, hogy jövőre is üzengethetek majd a blogról haza.

Bence: Holnapra legyen palacsinta!!!! Sok puszi mindenkinek!    

Ervin: Holnap érünk haza! Alig várom, hogy a saját ágyamban aludjak, mert idegesít a hálózsákom!

Fery: Nem voltunk Afrikában, de pár percig annak tűnt, amikor átkéltünk a kompon.

Ádám: Kicsit várom, hogy érjek haza, de ugyanakkor bánom, hogy véget ér, ez a feledhetetlen túra, mivel éltem egyik leg élménydúsabb és legjobb 11 napja volt, és így utolsó nap megköszönném minden társamnak, hogy 11 napon át elviseltek minden betegeskedésemmel. Öröm volt Veletek, bár egy kis ideig is, de együtt élni.

Antika: Miután tökéletesen elhelyezted a telefonfülkéket a gyémántfüves tisztáson levő kertben a kertnek az észak-keleti oldalán kiválasztod a tökéletes bokrot ami a búvóhelyed lesz, ahonnan várod a Sisakos Tigrist….de vigyázz, nehogy meglásson, nagyon jól rejtsd el magad, mert ha nem a Sisakos Tigris észrevesz, mert tudod, ő ravasz, furfangos minden hájjal meg van kenve, pontosan mint a róóóóókaaaa…..(folytatás és egyben a vége holnap az udvaronJ).

Timi: Kár, hogy az utolsó naphoz értünk ez a 11 nap csodálatos élmény volt. Köszönöm mindenkinek az esélyt, hogy a csapat tagja lehettem.  

9. nap

Mielőtt nekikezdenénk a mai nap beszámolójának, vissza kell ugranunk egy kicsit az időben, mert a tegnapi nap blogbejegyzéséből kifelejtődött a túrának egy nagyon fontos mozzanata: a beavatás. Évek óta hagyomány már, hogy az újoncok egy jelképes „ceremónián” vesznek részt, melynek célja a biciklitúrás csapatba való beavatás. Az idén ez a túra 8. napjára maradt, ami azért jó, mert ennyi idő alatt már egy csapat lettünk, egy mechanizmus és mindenki hozzátett valamit, valamivel gazdagította a túra szellemét. Történelmi jelentőségű helyen, Munkács vára előtt történt meg a szertartás. A lovaggá ütéshez hasonlóan, biciklitúrásokká avattuk az újoncokat. Letérdeltek a vár elé, a régiek közül pedig mindenki kiválasztott egy újat és egy-egy mondatot adományoztak nekik útravalóul, majd egy biciklipumpával helyettesítve a kardot, végbement a szertartás gyakorlati része is. 

                No de vissza a jelenbe. A mai nap volt a váratlan fordulatok napja. A munkácsi tejbegrízes reggeli után elindult a csapat Beregszász, illetve a határ felé.  Néhányan még mindig kicsit meghülten, kicsit gyomorfájósan, de beavatottan és felemelt fővel hagytuk el Munkács macskaköves utcáit. Illetve hagytuk volna, ha nem romlik el az Audi 200-nak a radiátorja. Jóformán ki sem értük a városból, amikor Mihai hátulról jelezte, hogy Zsolt valami csíkot húz maga után az aszfalton. No de sebaj, a biciklisek előrementek Tamás és Boti kíséretében, Zsolt, Feri és Mihai pedig visszamentek a városba alkatrészért. 1 órás keresgélés után azt a választ kapták, hogy a legközelebbi találó alkatrészt Kievben keressék. És akkor a csapat úgy döntött, hogy változtatunk egy picit a bicatúra útvonalán és egy kis kerülővel Kiev, Chisinau, majd Iasi fele érkezünk haza. Ha a pénzünk és a kajánk el is fogyna, legalább Antika nyugodtan befejezhetné a sisakos tigris meséjét.... J. Na de... valójában végül úgy történt, hogy mire Zsolt, Feri és Mihai megjárták az összes szervízt Munkácson, a biciklisek már majdnem Beregszászon voltak, ezért nem fordulhattunk vissza és másképp kellett megoldani az Audi betegségét. Feri szerint ő is elkapta a gyomorbajt tőlünk, valószínüleg ivott utánunk valamelyik kólásüvegből, ezért most ő is gyengélkedik. Végül hozzákötötték a Transporterhez  és elindultak a bringás csapat után, majd egy élesebb kanyarban  elszakadt  a vontatókötél és a konvoly leállt az útszélén, egy Gát nevezetű faluban. Rögtön az első házból kijött egy magyar ember, aki segíteni próbált. Elmagyarázták neki, hogy mi a baja az autónak, mire ő felhívta Sanyibácsit, az pedig Pistabácsit, akinek éppen akadt a 2 kilométerre levő bontóban egy vadiúj radiátora, ami még olcsóbb is volt mint minálunk. Szóval a Munkácstól 717 kilométerre levő Kiev helyett csak a 20 kilométerre elhelyezkedő Jánosi faluig kellett elvontatni az Audit. Ez volt a nap első része. A siker láttán mindenki boldogan ült be a beregszászi vendéglőbe a helyi specialitást, pirogot ebédelni (amiről kiderült, hogy a neve Pelmeni, azaz húsos dereje). 

 

 

 

                A nap második része Beregszásztól a határig vezető 40 kilométeres útszakasz volt. Nyílegyenes út, hegyek, dombok nélkül, mintha Magyarországon, a Pannon alföldön járnánk. A meleg újra megtámadta a bicikliseket, majd az egyetlen hosszabb megállónk a tiszaújlaki Turul-madár szobornál volt. Ez a Rákóczi vezette kuruc csapatok első győzelmét jelképezi, 1703-ból. 

                    Újabb 10 kilométer után pedig következett a vám, ami újra kiváltotta belőlünk az Ukrajnába való bejövetel előtti izgalmakat. És most nem alaptalanul. Ahogy odaértünk, az ukrán vámos (aki egyébként magyar volt) első reakciója az volt, hogy itt bizony se biciklivel, se gyalog nem lehet átkelni. Ezért felpakoltunk minden biciklit a trailerre, az autókba beültettük a kiskorúakat, a többieknek pedig a vámosok kerestek más átkelési módszert. Megállították az utánunk következő autókat és ahol volt hely, oda beültettek minket. Útközben kiderült, hogy a legtöbb autós cukorkereskedő volt, mert Ukrajnában a fele annyiért árulják a cukrot. Körülbelül 2 óra izgalom után sikerült átjönnünk a vámon. Szerencsétlenségünkre pont egy személyzetváltást fogtunk ki, ami azzal járt, hogy fél órát szünetelt a vám. A román oldalon is rendesek voltak a határőrségiek, nem kutatták ki a csomagjainkat, elég volt az utánfutókat kinyitni és már mehettünk is. Körülbelül fél 10-re már át is léptük a határt. A blog írásának időpontjában pedig a túrterebesi iskola udvarán fő a vacsora, a finom spagetti és mindenki készül lefeküdni a hosszú nap után. 

 

                Külön köszönet azoknak a sofőröknek, akik segítségével átjutottunk a határon, hiszen a cukorkereskedők között akadt olyan  is, aki szívesen felvett pár sárgamellényes biciklist.